Nemrégiben országszerte a 125 évvel ezelőtt született Fekete Istvánra emlékeztek. Azt hihetnénk, kultusza van, hogy az emberek falják a könyveit, ám Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténész szerint ma van már egy olyan generáció, amely úgy nőtt fel, hogy az írótól nem olvasott semmit, és úgy véli, ők már felnőttkorban valószínűleg nem is fognak. A Szegedi Tudományegyetem munkatársa hozzátette, Fekete Istvánnak ugyan van egy tényleges olvasótábora, köztük sok keményvonalas rajongóval, akik a közösségi oldalakon az agressziótól sem riadnak vissza, ha kedvenc írójukat valaki kritikusabban szemléli, de legtöbben közülük a nyugdíjkorhatárhoz közelítenek már, vagy túl is vannak rajta.
Január 25-én volt 125 éve, hogy Fekete István író megszületett. „A kerek évforduló miatt sokan fontosnak vélték, hogy megszólaljanak. Mostanában szinte divattá vált. Közszereplők, politikusok, az irodalommal nem foglalkozók szinte kötelességüknek érzik, hogy az irodalmi évfordulók alkalmából is megnyilvánuljanak, mert a kultúrához való viszonyukat szeretnék propagálni” – mondta az Indexnek Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténész, a Szegedi Tudományegyetem munkatársa, aki a Fekete Istvánt méltató bejegyzésekben két tévedést fedezett fel.
Bíró-Balogh Tamás szerint egyrészt forrásként mindenki a Wikipédia szócikkét használta, amely finoman fogalmazva sem egy irodalomtörténeti remekmű. Fekete István esetében pláne nem, hiszen például tényként állítja, hogy az író egyik szemét az ÁVO emberei verték ki.
Nos, ez valószínűleg nem így történt, illetve egészen pontosan: valójában fogalmunk nincs, hogyan történt. Van olyan változat, hogy Fekete rablótámadás áldozata lett, van olyan, hogy részeg szovjet katona támadta meg, és van olyan, hogy egy utcai baleset következtében veszítette el bal szemének látóképességét. Ez utóbbit éppen Fekete írta egy bizalmas barátjának levélben. Sánta Gábor irodalomtörténész, az író életrajzának és életművének kutatója egyik tanulmányában ezt is feltárta.
Bíró-Balogh úgy véli, hogy a szemkiverés története talán csak egy utólagos áldozatgyártás, s így a kultusz egyik jelensége: egyedül Fekete István fia állította ezt, sok-sok évvel az apja halála után, ám semmiféle bizonyíték, dokumentum nem támasztja alá szavait. Csak egy történet a többi között. Viszont nagyon „hatásos” sztori, mivel erős érzelmeket vált ki: fel lehet rajta háborodni, lehet szidni másokat, régieket és maiakat.
A politikusok mindig azt a narratívát mondják, amelyiket kell nekik. Most azt kell mondani, hogy Fekete szemét az ÁVO verte ki, mert jól aktualizálható, lehet megint komcsizni egy jót. 1989 előtt persze erről még szó sem volt a közbeszédben. Sőt: maga az író sem írt róla soha, még magánleveleiben sem
– fogalmazott az irodalomtörténész, hozzátéve, hogy talán hamarosan megjelenik egy tanulmány, amely éppen e bizonyos szemkiverés összes megközelítését megvizsgálja.
Bíró-Balogh Tamás azt mondja, a politikusok évfordulós megnyilvánulásainak másik tévedése kulturálisan szomorúbb. Minden bejegyzés azzal az állítással kezdődött, hogy Fekete István ma is az egyik legnépszerűbb magyar szerzőnk. „Ez sajnos részben már nem igaz. Egyetemen tanítok, és a hallgatóim, akik, ugye, fiatal, érettségizett felnőttek, már nem olvassák. És ez többéves tendencia: évről évre egyre kevesebben veszik kézbe Fekete könyveit.
Ha mégis, gyakran rossz véleménnyel vannak a műveiről. Egyrészt azt mondják, hogy Fekete beszédmódja nekik már unalmas, a szöveg vontatott, és így nem köti le a figyelmüket. A hosszú leírások, a természet aprólékos ábrázolása, vagy hogy mi van Tutajossal meg Bütyökkel, az számukra nem kaland. Mindez persze nem Fekete hibája, de nem is a hallgatóké. Csak a világ változott meg, és az olvasói szokások.
Ugyanakkor az irodalomtörténész, mint mondja, biztos abban, hogy a nem létező statisztikák is ezt mutatnák ki. És megkockáztatja, hogy az ünnepi megszólalók között is bizonyára vannak olyanok, akik Feketétől utoljára az általános iskola hatodik osztályában olvastak bármit is, amikor a Tüskevár kötelező volt.
Bíró-Balogh Tamás időnként előadásokat tart Fekete életművéről. Legutóbb Békéscsabán tette, ahol bár örömtelin sok érdeklődő volt, de mint fogalmazott: „a negyvenkilenc évemmel az átlagéletkort lefelé vittem”, vagyis Fekete valós olvasótábora ma már inkább az idősebb korosztály tagjai közül kerül ki.
Az irodalomtörténész szerint akik most kedvelik Fekete István műveit, azok is kötelező olvasmányként találkozhattak először vele, de ma már nem mindenhol kell olvasniuk a gyerekeknek a Vukot és a Tüskevárt.
Ugyanakkor az is igaz, hogy a kötelező olvasmány sokszor ellenhatást vált ki, és valamit éppen azért nem olvasnak el, mert „kötelező”. Azaz van már egy olyan generáció, amely úgy nőtt fel, hogy nem olvasott az írótól semmit, és ők felnőttkorban már valószínűleg nem is fognak. Van ugyan az írónak egy tényleges olvasótábora, köztük sok keményvonalas rajongóval, akik a közösségi oldalakon az agressziótól sem riadnak vissza, ha kedvenc írójukat valaki kritikusabban szemléli, de ahogy a profilképekből meg lehet állapítani, legtöbben közülük a nyugdíjkorhatárhoz közelítenek már, vagy túl is vannak rajta.
Fekete István a Horthy-rendszerben nagyon népszerű volt, sok könyve megjelent, forgatókönyvíróként és színpadi szerzőként mozivásznon és színházban is sikert aratott, sokat cikkeztek róla. „És eközben voltak olyan munkatársai, mint Páger Antal vagy vitéz Bánki Róbert, akik meglehetősen közel sodródtak a politikai szélsőjobbhoz” – fogalmazott Bíró-Balogh, aki úgy véli, hogy Feketétől természetesen ezek az eszmék távol álltak, de a társaságban, amelyben élt, mozgott és dolgozott, nem mindenki tett úgy, mint ő. Ennek viszont a későbbiekben lett számára következménye.
Az 1949-es politikai váltás ugyanis számára is elhozta a hét szűk esztendőt. Közben mezőgazdasági oktatóként kereste a kenyerét. Később ifjúsági íróként tért vissza a magyar irodalomba. Ez azonban közkeletű tévedés. Amikor 1955-ben újra könyvet adhatott ki, a Kele a Magvető gondozásában jelent meg, amely nem ifjúsági, hanem felnőttkiadó. Miközben az Ifjúsági Könyvkiadó is létezett. Az a Lutrát adta ki. „Azaz ekkor még nem volt eldöntött, hogy Fekete felnőtt- vagy ifjúsági szerző, egyszerre volt mindkettő. A Keléről, ami, ugye, szépirodalmi kiadónál jelent meg, nem írták, hogy ifjúsági regény.
Később Feketét mégis beskatulyázták mint ifjúsági írót. Aminek azonban legalább részben megvolt a jó oldala is: így újra megjelenhettek a művei, idővel a Tüskevárt kötelező olvasmánnyá tették, ezáltal ismét sok olvasója lett, kapta a rajongói leveleket, a könyvei őrületesen nagy példányszámban mentek el, és külföldön is kiadták őket. Röviden: 1955 és 1970 között ismét nagyon népszerű szerző lett.
Az életműve hiába nagy és a mostani megszólalások szerint kiemelten fontos közkincs, de a hagyatéka nincs teljesen feldolgozva, mondja az irodalomtörténész, megjegyezve, hogy nincs Fekete naplójának filológiailag pontos kiadása, és nem gyűjtötték össze levelezését sem.
Olyan alapkutatások maradtak el tehát, amelyek mindenképp szükségesek egy író megismeréséhez. Sajnos ezek a kutatások Sánta Gábor korai halála miatt félbeszakadtak, és úgy látszik, nincs is igény a folytatásra. A kéziratok jelentős része vagy magánkézben van, vagy lappang valahol.
S mivel Fekete népszerű volt, és mára kultusz veszi körül, a magánszemélyek féltve őrzik hagyatékának megszerzett darabjait, vagy éppen mélyen a pénztárcájukba nyúlva igyekeznek megszerezni egy-egy ereklyét – fogalmazott Bíró-Balogh. Rámutatott, hogy gyűjtői szempontból Fekete a legnagyobbak közé emelkedett, a kultusznak köszönhetően az árveréseken az író kéziratainak, dedikált könyveinek ára az elmúlt években az egekbe szökött. „A Tüskevár kéziratáért néhány évvel ezelőtt valaki közel 25 millió forintot fizetett, ami azért nem kevés. Ennyiért már József Attila vagy Ady Endre kéziratára is le lehet csapni. Vagy lehet belőle vidéken egy házat venni” – jegyezte meg.
(Borítókép: Locskai Henriett)