A mesterséges intelligencia megállíthatatlanul tör előre, olyannyira, hogy az irodalomban már elkezdett gyökeret vetni. Az MI már nemcsak könyveket „ír”, hanem a műfordításban is érzékelni a jelenlétét. De vajon mennyire veszélyezteti a műfordítói szakmát a mesterséges intelligencia? Az Index által megkérdezett jeles műfordítók egyebek mellett erről beszéltek, meg arról, hogyan lehet az MI-t megfelelő keretek között használni, illetve ők használnak-e fordítóprogramot.
A mesterséges intelligencia miatt az irodalomban is új időszámítás kezdődött. Nem elég, hogy már MI által generált könyveket hoznak létre, de vannak olyanok, akik az egyre fejlettebb fordítóprogramok segítségével műfordításra adják a fejüket. S hogy a jelenség valós veszélyt jelent-e a műfordítói szakmára, arról a magyar irodalmi élet jelentős műfordítóit kérdeztük.
Nádasdy Ádám erre rövid, de velős választ adott. Úgy véli, a szakmát egyelőre kismértékben veszélyezteti a mesterséges intelligencia.
Még igen kevés kiadó van, amely AI-fordítást nyomtat ki.
Patat Bence pedig azt mondta, ha csak szakfordítással foglalkozna, akkor biztosan jobban aggódna, látván, hogy az elmúlt években mennyit fejlődött ez a technológia. Jogi, műszaki, orvosi és egyéb szakszövegeknél, amelyek fordításakor a precíz fogalmazás és a félreértések elkerülése a lényeg, szerinte elég megbízhatónak tűnik az MI által generált fordítás. „Persze az emberi szem és elme még itt sem nélkülözhető, egy gyógyszer betegtájékoztatóját nem bízhatjuk teljesen az MI-re, de a fordítás folyamata idővel jelentősen lerövidülhet és leegyszerűsödhet.”
A műfordítás célja viszont teljesen más: nem szavakat, szókapcsolatokat és mondatokat fordítunk precízen, hanem azok értelmét. Mi, természetes intelligenciával rendelkező fordítók az adott nyelv és kultúra ismeretében, kontextustól függően tudjuk eldönteni, hogy például két szereplő magyarul tegeződik vagy magázódik-e, egy svéd közmondásnak mi a magyar megfelelője, vagy hogy egy adott kifejezésbe a »merész«, a »bátor«, a »vagány« vagy a »bevállalós« illik a leginkább
– fogalmazott Patat, hozzátéve, azt is az ember tudja a legjobban eldönteni, hogy célszerű-e beilleszteni egy-egy értelmező szót, vagy – urambocsá! – kihagyni egyet, hogy gördülékenyebb vagy természetesebb legyen a magyar szöveg. „Az MI – tudomásom szerint – hatalmas mennyiségű, már létező szöveg alapján számítja ki, hogy egy adott szövegben mi a legvalószínűbb jó megoldás. De szépirodalmat éppen azért is olvasunk, mert nem lehet kiszámítani, hogy hogyan folytatódik a mondat vagy a szöveg.”
Farkas Veronika megfogalmazása szerint a műfordítói szakma csak átalakul, nem megszűnik, s arra tippelne, bármilyen fejletté is válik az MI, ezen téren mindig is szüksége lesz emberi asszisztenciára. Úgy véli, az, amit most MI-nek nevezünk (vagy AI-nak), legnagyobb részt a nagy nyelvi modellekből – Large Language Model (LLM) – áll, amelyek a műfordítással egyelőre egyáltalán nem tudnak megbirkózni, még annak ellenére sem, hogy megadott stílust már elég jól képesek produkálni.
Ráadásul az LLM-ek statisztikai alapon dolgoznak, tehát a leggyakrabban használt megoldásokat alkalmazzák, míg az irodalmi szövegek gyakran pont attól tűnnek értékesnek – »úgymond, jónak« –, hogy bizonyos százalékban illeszkednek ugyan a normához, egy kis részben viszont eltérnek tőle.
Patat Bence a veszélyt elsősorban nem abban látja, hogy helyettünk rövidesen gépek fogják fordítani a szépirodalmi műveket, hanem abban, hogy a következő generációk esetleg nem találkoznak majd annyi igényesen megalkotott szöveggel – a hétköznapi életben, a sajtóban és másutt sem –, és nem lesz igényük a kifejezetten magas színvonalú szövegek „fogyasztására”, beérik egy hevenyészett gépi szöveggel. Ha sikerül elérnünk, hogy a gyerekeink olvassanak – ami számtalan más haszonnal is jár –, akkor hozzájárulhatunk e tendencia fékezéséhez.
A szakembereket arról is megkérdeztük, hogy ezek a programok mennyire fordítanak esztétikusan, vagyis mennyire áll fenn a veszély, hogy ezáltal bárki műfordítónak nevezhesse magát. Nádasdy szerint meglepően jók, „pláne ha a szöveg nem túl igényes – inkább csak hogy jellegtelenek, íz nélküliek, műanyagból vannak. És persze félreértés több van bennük, mint az emberiben.” Például hogy a híres építész, Renzo Piano nem egyfajta zongora.
De sok évvel ezelőtt, még az AI születése előtt olvastam »teenager Russell Bishop«-ról, hogy »kamaszkorú Russell püspök«. De az persze egy gyorsan készült újságcikk volt. Nagyon számít, hova megy a szöveg, mit nevezünk »mű«-fordításnak.
Farkas úgy véli, elég esztétikusan fordítanak, és ezen a téren minden bizonnyal még fejlődni is fognak. Azt viszont nem tudja eléggé kihangsúlyozni, hogy pillanatnyilag mennyire látszik, hogy valamit MI fordított-e, vagy ember. De szerinte egyelőre egyáltalán nem áll fenn ennek a veszélye.
Patat Bence eddig csak néhány MI-alapú fordítóeszközt próbált ki, úgy véli, ezek arra nagyon jók, hogy megértsük, miről szól a szöveg, de esztétikai élvezetet nem nyújtanak, hiszen nem is arra találták ki és optimalizálták őket. Nem nagyon hallott olyan esetről, hogy egy olvasó ujjongott volna, mennyire gördülékenyek és költőiek az MI mondatai.
Nyilván mindenki annak nevezi magát, aminek akarja, de attól, hogy például az MI-vel íratok egy zeneszámot, nem leszek zeneszerző, és az MI által generált grafika által sem lesz belőlem grafikus.
Patat szerint két tekintetben is szerzői jogi problémák merülnek fel az MI használatakor:
„Ha egy szöveget nem ember, hanem gép fordított, akkor milyen alapon nevezi magát műfordítónak a »gépkezelő«? Arról nem beszélve, hogy ilyenkor pont az alkotás, a kreativitás öröme vész el, és a szövegből éppen a műfordító egyénisége és egyedisége fog hiányozni, az, amitől íze és/vagy bűze lesz” – mondja.
Mi alapján megkülönböztethető, hogy egy szöveget az MI generált vagy ember fordított? Farkas Veronika szerint azoknál a szövegeknél, amelyeket nem fordít az MI, csak generál, a legjobb esetben is megjelenik az uncanny valley hatás, az a kellemetlen érzés, amikor valami majdnem teljesen emberinek tűnik, és mégis olyan borzongató érzésünk támad, hogy valami nem stimmel vele. „A műfordításnál… nos, próbálkozik.” Ezt a Száz év magány kezdőmondatával szemléltette. Székács Vera fordítása így szól:
Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.
A DeepL Pro azonban így fordította:
Sok évvel később, a kivégzőosztaggal szembenézve Aureliano Buendía ezredesnek vissza kellett emlékeznie arra a távoli délutánra, amikor apja elvitte őt a jégre.
Farkas megfogalmazása szerint látszik, hogy minden információ benne van, értelmes, de egyszerűen nem gördülékeny, akadozik, sántít, nem csinál olyan hangulatot, mint az emberi fordítás – miközben fordítói szempontból ez még egy aránylag egyszerű mondat.
Patat úgy véli, sok, MI által létrehozott szöveg első látásra egészen meggyőző, de ha alaposabban megnézünk egy fordítást, kiderül, hogy néha (látszólag véletlenszerűen) elég nagyvonalú: egy-egy szó kimarad, a logikai viszonyok nem mindig stimmelnek, és szokatlanabb kifejezésekbe vagy szóösszetételekbe is könnyen beletörik a „mesterséges elme” bicskája. És éppen amiatt, hogy nem „érti”, hanem kalkulálja a szöveget, kimutathatóan kisebb szókinccsel is operál, mint egy hús-vér fordító.
Azt is megkérdeztük a műfordítóktól, hogy munkájuk során előbb a szótárhoz nyúlnak, vagy a fordítóprogram segítségét veszik igénybe. Farkas Veronika elmondta, általában fordítóprogramot használ, úgy véli, elég kevés olyan szó van, amit ne ismerne, de olyankor először egy online egynyelvű értelmező szótárt használ, amely az angol szót angolul, az oroszt oroszul definiálja. Tapasztalata szerint az angol–magyar szótárak sajnos elég elavultak, és a bonyolultabb kifejezéseket az LLM-ek sem tudják lefordítani. Nádasdy Ádám azt mondta, előbb mindig a szótárhoz nyúl, méghozzá inkább a nyomtatott szótárakhoz. „De online nagyon jó a Lázár–Varga-féle angol–magyar.” Megjegyezte, ő nem használ online fordítót.
„De én régi dolgokat fordítok, ott nem is volna illendő szegény AI-ból hülyét csinálni. Más nyelvtan, más szókincs, más stílus.”
Patat Bence számítógépén az adott nyelv egynyelvű (értelmező) szótára mindig nyitva van, s előfordul, hogy egy-egy bonyolultabb vagy valamilyen szempontból problémás mondatot bemásol egy MI-alapú fordítószoftverbe (amely egyébként a szövegeket nem „dobja be a közösbe”), jellemzően abban bízva, hogy valamilyen jó ötlettel szolgál majd – ahogy például a szöveg más nyelvű fordításai is adhatnak inspirációt, ha léteznek ilyenek, és elérhetők.
Sokszor azonban csalódom, és rá kell jönnöm, hogy jobb, ha magamra hagyatkozom, vagy ha eleve nyelvhasználóktól vagy akár a szerzőktől kérek tanácsot vagy segítséget.
Patat megfogalmazása szerint általánosságban is érvényes vezérelv lehet, hogy csak akkor éljünk segítséggel, ha arra valóban szükség van. Az sosem árt, ha használjuk az agyunkat. Ahogy a megszokott útvonalainkon fölösleges navigátorral közlekednünk, az MI-t sem kell mindenhez igénybe vennünk, amihez lehet. (Abba most nem is ment bele, hogy milyen iszonyatos energiaigénye van a sok-sok MI-nek.)
Időnként mankónak persze jó az MI, de ahogy a gyereknevelést nem bíznám rá, úgy az általa generált regényekre vagy fordításokra sem vagyok kíváncsi. És mi értelme lenne egyetlen gombnyomással lefordítani egy könyvet, ha az így felszabaduló rengeteg idő nagy részét arra kell fordítanom, hogy a szöveget ráncba szedjem és emberibbé próbáljam tenni?
Farkas Veronika szerint a fordítóprogramokat úgy lehet megfelelő határok között használni, ha az ember nem készít vele műfordítást, de a benne rejlő lehetőségeket – például szinonimák, ötletelés – sem becsüli le. Nádasdy Ádám úgy gondolja, hogy az AI által csinált fordítást jól át kell nézni. „Lehet, hogy sok ponton meghagyható. Persze sokak szerint egy tökéletlen fordítást kijavítani nagyobb munka, mint újat csinálni.”
(Borítókép: Németh Emília / Index)