Az Isztambul című 2011-es magyar film szenvelgés a javából. Mintha a rendező, Török Ferenc megnézte volna vezetéknevét a személyiében, és akkor odautazott volna, ahová a dokumentum sugallta. Ennyi koncepció látszik rajta. Vannak benne szép képek az Aranyszarv-öbölről meg a Boszporuszról.

Sőt, a képek néha egész szépek, vannak érdekes beállítások, bár a nagyon sokszor ismétlődő aranyszínű túlvilágítás gondoskodik arról, hogy túlzás legyen ez az igyekezet is. Még így is Garas Dániel operatőr tett a legtöbbet e filmért, ám ez is nagyon kevés ahhoz, hogy könnyű legyen végignézni.

Középkorú házaspár, egy majdnem felnőtt fiúval, és egy terhes felnőtt lánnyal. Apu (Lukáts Andor) lelép egy fiatal csajjal, anyu (Johanna ter Steege) meg eltűnik Törökországban. A családi drámából hosszú nézések és lehetetlen párbeszédek lesznek. Hosszan mutatott hétköznapi cselekvések (fekszik, ül, néz, sétál), de a fontos dolgokat sosem látjuk.

A nagy konfliktusokat és feloldásokat a multi-koprodukcióban (magyar, holland, ír, török) készült film nem mutatja, csak a következményeket látjuk. Ez okozhatna akár feszültséget, balladai homályt is, ám itt nem okoz. Meg lehetett úszni az élesebb helyzetek bemutatását, és helyette maradnak a szenvelgések. Titokzatosság helyett unalmat hoz az elhallgatások rendszere.

Egyetlen bonyolult karakter sincs a filmben, senkiről nem derül ki semmi, mintha papírmasé figurák bolyonganának kínos lassúsággal a világban. Együtt érezni nem lehet velük, gondjaikat érteni se nagyon, bóklásznak, és halkan sziszegve keveset szólnak néha. Akkor is olyanokat mondanak, mintha egy szappanoperában lennének karakterek.

A történet nyílegyenes, a konfliktusok nem látszanak, a küzdelem szinte csak a narráció szintjén létezik, a motivációk felfoghatatlanok. És még olyan butaságok is zavaróak, hogy a kórházban állítólag haldokló szereplő egy nap múlva már üdén mászkál az utcán. Átgondolatlan és felületes az egész.

Az Isztambul egy elnagyolt és fárasztó film.