A mindenből görcsös szóviccet gyártó magyar szinkronipar kivételesen jól tette, hogy Büszkeség és bányászéletre ferdítette a plakátokon a tavaly Cannes-ban Queer Palmmal díjazott, idén Golden Globe-esélyes Pride-ot. A film eredeti címéből ugyanis nem derül ki azonnal a téma:

• melegségükre büszke londoni fiatalok egy csoportja az 1984-es brit bányásztüntetés idején adományokat gyűjt egy walesi bányászváros elkeseredett lakóinak,
• bányászok pedig cserébe egy évvel később szolidaritásból a melegek mellett tüntetnek a londoni Gay Pride-on.

A 30 évvel ezelőtti eseményeket egy színházi rendező ( Matthew Warchus) és egy tévés forgatókönyvíró (Stephen Beresford) írták át hallatlan profizmussal a mozi nyelvére. A kétórás játékidő alatt az archív híradórészletek és a '80-as évek szintipop slágerei mellett bőven kapunk jellemfejlődést, árulást, disznó humort és dokumentarista korrajzot is. A film másik nagy érdeme, hogy a ma is kényes témának számító homoszexualitást nem devianciaként, erkölcsi fertőként és polgárpukkasztásként ábrázolja (pedig 30 éve még annak számított Angliában), ugyanakkor nem is esik a túlzott politikai korrektség hibájába sem.

Régi, de máig közkedvelt toposz a brit filmgyártásban, hogy a kicsit bogaras nagyvárosi ember egy Isten háta mögötti, idilli vidékre elkeveredve megismeri az ottani lakók minden örömét és bánatát, majd végül ő maga is gyökeresen megváltozik. Ez a dramaturgia minden zsánerben visszaköszön a horrortól kezdve (A vesszőből font ember, 1973) a tipikus skót kailyard-filmeken át (Porunk hőse, 1983) a vígjátékokig (Az angol, aki dombra ment fel és hegyről jött le, 1995), és természetesen a Büszkeség és bányászélet alkotói is erre építkeztek.

Hiszen a filmbéli szabadelvű londoni melegek távolabb nem is állhatnának a brit társadalmi palettán a tradíciótisztelő walesi bányászoktól, ám a történet során nagyon jól összekovácsolódnak. 1984-ben azonban mindkét csoport ugyanolyan volt a közvélemény szemében:

A két csoport közti hasonlóságot és a sorsszerű együttműködési lehetőséget ismeri fel a film fiatal főhőse, az éjjel-nappal bőrdzsekiben mászkáló Mark is, akit nem mellesleg zseniálisan alakít a szinte totálisan ismeretlen Ben Schnetzer. De a szereplőgárda többi tagjai is brillírozik: a Drót sztárja, Dominic West például Bundesliga-frizurás, bulizó playboyként tanítja táncolni a karót nyelt, farmermellényes bányászokat, Bill Nighy pedig a bányásztanács elnyomott, teszetosza nagypapafiguráját is ugyanolyan jól hozza, mint az Igazából szerelemben a ráncos rockert vagy az Underworldben a vámpírkirályt.

A show-t azonban egyértelműen a Harry Potter-filmek Dolores Umbridge-a,  Imelda Staunton  lopta el, aki egy karakány bányászszakszervezetis asszonykát alakít. Minden jelenetből süt a profizmusa, pedig az egyik legerősebben tényleg csak annyit csinál, hogy Bill Nighy mellett ül egy asztalnál, és csöndben kenyeret vajazgatva egy több évtizede rejtegetett titkot old fel egyetlen kedves félmondattal. Neki simán elhisszük, hogy egy olyan modern nagyika, aki a Kék Osztriga Bár törzsgárdáját megidéző, pornóbajszos-tányérsapkás figurákkal is tud bulizni, és akkor sem fogjuk a fejünket, amikor egy éjjeliszekrényben talált, rózsaszín műpéniszt lenget vihogva (pedig ez már tényleg egy Adam Sandler-vígjátékba illő, olcsó és sztereotip poén a melegekről). Az alkotók legerősebb oldala mégsem a homoszexualitás érzékeny körüljárása, hanem

A filmben annyi SZTK-szemüveg, leharcolt bőrdzseki, fakó kötött kardigán, bolyhos V-nyakú mellény és pöttyös női ruha villan fel, hogy azt még Papp Gábor Zsigmond Retró-sorozata is megirigyelhetné, a filmben elhangzó zenék pedig instant dallamtapadást okoznak.

A  Büszkeség és bányászélet kifinomult és intelligens film:

mert úgy tudja megnevettetni az embert, hogy közben az AIDS-vírus alattomosságáról és a lecsúszott régiók munkanélküliség-problémájáról is képes közérthetően beszélni.

Viszont a szinkron botrányosan rossz. Ráadásul pont a lényeg, a walesi és a londoni akcentus, azaz a nagyváros és a távoli vidék különbözősége tűnik el a filmből ezzel a csonkítással.