Nehéz film egy nehéz témáról. Nem tudok most beszélni, nagyon megrázott a film.

Ezek voltak a leggyakoribb reakciók a cannes-i filmfesztiválon a Saul fiának sajtóvetítése után. Abban mindenki egyetértett, hogy Nemes Jeles László megrázó holokausztfilmje olyan erős hatással bír, hogy jó eséllyel indul majd a fesztivált záró díjátadón, szinte kivétel nélkül mindenki kiemelte a rendezést és az operatőri munkát, és a főszereplő alakítását is sokan dicsérték.

Tényleg nagyon jó film a Saul fia, és olyan erős vizuális élmény, hogy nehéz is szavakba önteni. Az alkotók ugyanis hoztak egy nagyon határozott döntést, ami a film egészére hatással volt.

Ha nemrég látta a rendező Türelem című, sok fesztivált megjárt tízperces  kisjátékfilmjét (nézze meg az Indafilmen!), akkor nem fog annyira meglepődni, mint én, amikor a vetítés előtt a Debussy teremben sétálva megdöbbenve tapasztaltam, hogy 4:3-as képarányra volt beállítva a vetítővászon, amire egyébként a versenyprogram egyetlen 35 mm-es kópiáját vetítették. De ahogyan a Türelem is egyetlen hosszú snitt volt, amiben a főszereplő arcát követtük a környezetének szinte elviselhetetlen zajaitól kísérve, és csak a végén, amikor az arcról elforduló kamera megmutatta a teljes képet, akkor értettük meg, hogy mit is néztünk eddig valójában – úgy a Saul fia is a szereplők arcára koncentrál a történetvezetésben.

A film végig arcközelikre épül, a koncentrációs tábor borzalma a háttérben zajlik: Erdély Mátyás operatőr iszonyú jól játszik a mélység-élességgel, mindig a szereplők arcát látjuk az előtérben, az iszonyat a háttérben marad.

A főszereplő ugyanis a speciális Sonderkommando tagja, ők voltak azok a rabok, akiknek az volt a feladatuk, hogy az érkező transzportokat a gázkamrákba tereljék, majd feltakarítsanak utánuk, és elégessék a holttesteket. Sokan, sokféle filmet készítettek már a holokausztról, de én eddig még a Sonderkommandó létezéséről sem tudtam, és egészen eddig nem gondoltam bele a krematóriumok gyakorlati működtetésébe sem.

Márpedig Nemes Jeles filmje éppen ezzel szembesít kegyetlen pontossággal: hogy ez a dolog megtörtént, hogy emberek végezték a munkájukat, hogy halomba hordták a csontsovány holttesteket, hogy aztán elégessék őket, és ellapátolják az utánuk maradt hamvakat. Ez már önmagában olyan erős állítás, amivel a film az első tíz percben nemcsak letaglózza a nézőjét, de annyira erősen be is szippantja, hogy képtelenség nem végignézni a filmet – a cannes-i vetítésről sem ment ki senki, pedig a fesztiválok sűrű programjában ez egyébként teljesen bevett dolog lenne.

A Saul fia viszont nem ereszt: órákkal a film megnézése után is érzem a gyomromban, hogy mennyire felkavart az élmény. A holokauszt egy óriási gépezet volt, amiben minden fogaskeréknek ki volt találva a szerepe, és a Sault nézve, illetve hallgatva tényleg olyan érzés, mintha egy hatalmas, arctalan monstrum zakatolna a háttérben. Olyan ritkán emelik ki a hangmérnökök munkáját, de itt most muszáj Zányi Tamást dicsérni, aki fel tud építeni  egy egész világot   a hangkulisszából: a hangzavar, a nyelvi keveredés és az olyan állandósult zajok, mint a gázkamrába tereltek kiáltása, a tűz mindent elemésztő ropogása vagy az eldörrenő lövések mind-mind képen kívül történnek, mi egy arcot vagy egy tarkót látunk a film elég nagy részében.

Röhrig Géza arcáról van szó, aki filmrendezőként végzett, és most New Yorkban ír verseket – filmszínészi tapasztalata nincsen, mégis teljes a konszenzus abban, hogy nagyon erős alakítást nyújt a filmben. Az egyik nap ugyanis a gázkamra rutinszerű takarításakor egy még lélegző, élő kisfiúra bukkannak a holttestek alatt. A csoda mindenkit megrendít: a nácik (az ügy „gyors lezárása" után) boncolást kérnek, az egészen addig teljesen apatikus Saul pedig teljesen megrendül, mert a saját fiát véli felismerni a kisfiúban. Azért ez a ködös megfogalmazás, mert az egész  film során nem derül ki, hogy Saulnak van-e fia egyáltalán, és az ez a kisfiú-e. Igaziból teljesen mindegy, Saulnak rögeszméjévé válik, hogy megakadályozza a boncolást, megszerezze a holttestet, és egy rabbit kerítve megadja a végtisztességet. Mindeközben a nácik a Sonderkommando kivégzésére, az alakulat maga pedig lázadásra készül, Saulnak puskaport kellene csempésznie, hogy ki tudjanak törni, de ő kitartóan keresi a rabbit a kisfiának.

Azt gondolom, hogy senkinek sem lesz meglepetés a film befejezése, sajnos ennek a filmnek semmilyen formában sem elképzelhető a happy end. Vagyis igen: ha most Cannes-ban elmesélve az elmesélhetetlent, díjat nyer a film, amire jelenleg minden esélye megvan.