Az ír Emma Donoghue nem bízta magát a véletlenre, amikor 2010-ben megjelent a A szoba című regénye, nem sokkal később maga készített belőle forgatókönyvet. Most Oscarra jelölték. Donoghue eddig nyolc regényt írt, de egyik sem kapott akkora figyelmet, az osztrák pincefoglyok történetét összegyúró A szoba, ami az év egyik lassan terjedő kritikai sikere volt, temérdek díjat és elismerést söpört be a tavaly szeptemberi premierje óta, februárban pedig négy darab Oscar-jelölést válthat szoborra, a legjobb színésznő (Brie Larson), legjobb rendező (Lenny Abrahamson), legjobb film, és legjobb adaptált forgatókönyv kategóriáiban. Az utóbbira esélyes Emma Donoghue-val beszélgettünk telefonon.

Megjegyzés: A szobának szokatlan a cselekménye, ezért nem feltétlenül arról és úgy szól, ahogy elsőre gondolnánk. Ahhoz, hogy a filmről beszélni tudjuk Emma Donoghue-val, részletesebben kellett foglalkozni a sztorival a szokásosnál, és ugyan több dolog spoilernek tűnhet, valójában már a legutóbbi előzetes is ellőtte őket. Úgyhogy ha nem akar semmit megtudni A szobáról, akkor innentől óvatosan. Ha mindent meg akar tudni, akkor itt olvasson tovább. 

Először is gratulálok, milyen érzés, ha egy írót egyszerre jelölnek Booker- és Oscar-díjra?

Köszönöm szépen! Meg kell mondanom, hogy nem ilyen elvárásokkal kezdtem neki az írásnak. Mindig is szerencsésnek éreztem magam, hogy az írásból meg tudok élni, és ez az egész csak tényleg hab a tortán.

A könyv 2010-ben jelent meg, nem zavarja, hogy még mindig A szobával kell turnéznia?

Egyáltalán nem zavar, mert úgy gondolom, hogy a könyv és a film is nagyon érdekes kérdéseket vet fel, és nem érzem azt, hogy folyamatosan én, az én könyvem, vagy az én forgatókönyvem van a figyelem középpontjában. Popsztárokkal biztos gyakran előfordul, hogy el dal miatt lesznek híresek, és szörnyen érzik magukat, amikor újra és újra el kell énekelniük. A végére megutálják. De ebben az esetben A szoba mindig változik. A film esetében ez különösen igaz volt. Azok, akikkel együtt dolgoztam a forgatáson, mind a saját módján dolgozta fel a történetet, szóval 2010 óta már teljesen más lett az anyag.

A forgatókönyvet ön adaptálta a saját regényéből. Vett észre új dolgokat benne, amikor egy másik műfajra dolgozta át?

Persze, főleg a szerkezetében. Az egyik dolog, ami feltűnt, hogy a film jellege miatt egyszerűen nincsen idő annyi mindenre, mint amit szeretnék. Ezért csak a sztori bizonyos elemeire kell összpontosítani. A történet is gyorsabban halad. A könyvben rengeteg idő van bemutatni Anya és Jack világát, és a formátum megengedi, hogy ráérősen, hétköznapi tempóban tegyem ezt. De a mozi közönsége nagyon hamar elkezdene nyugtalanul viselkedni, ha nem kezdődne el a cselekmény. A filmben a bevezető után szinte azonnal elindul a szökési kísérlet. A másik pedig a történet második felével kapcsolatos. Itt is szintén az idő a fontos, sokkal több idő van a társadalmi kritikára. Jack a regényben többféle helyzetbe keveredik: megfordul egy plázában, elmegy a nagymamája könyvklubjába, az egész egy nagyon visszafogott, kanyargós stílusban. A filmben muszáj volt ezeket az eseményeket leszűkíteni, és inkább Anya családjára, és új nevelőapjára fókuszáltunk. Közben ez a film előnyére is vált, a nagymama figurája például az előtérbe került, és vele sokkal nagyobb hangsúlyt kapott az anya-lánya kapcsolat. Ez pedig a könyvben nem olyan hangsúlyos, mert más dolgok történnek. Szóval érdekes volt írni, mert bármilyen kis változás fontos következményekkel jár.

Volt bármikor arról szó, hogy valaki más adaptálja a könyvet, vagy mindig ön volt az első választás?

Nem vártam meg, hogy felkérjenek. Kicsit arcátlan voltam, most így utólag visszagondolva. Amint eladtam a könyvet, arra gondoltam, hogy ebből lehetne egy film is. Úgyhogy gyorsan nekiálltam a forgatókönyvnek, mielőtt még megjelent volna a regény. Biztos voltam benne, hogy én akarok lenni az, aki feldolgozza. És a megfilmesítés jogai is addig voltak nálam, amíg meg nem jelent egy rendező, aki hasonlóan gondolkodott a megfilmesítésről, mint én, és aki nem volt hajlandó valami szemetet gyártani ebből. 

Nem kritikából kérdezem, de miből gondolta, hogy egy ilyen történetből film készülhet?

Teljesen megértem a kérdést. Mostanában tényleg egyre többen mondják nekem, hogy mennyire szokatlan is ez a sztori. Egy ötéves, fogságban felnőtt gyerek szemszögéről szól, nincsenek benne flashbackek, amik bemutatnák az emberrablást, semmi ilyesmi nincsen benne. Nagyon szigorúan időrendi sorrendben történik, ráadásul az egyik csúcspontja a történetnek pont a felénél történik. De úgy éreztem, hogy egy filmes közönségre nagy hatással lehet egy fogságban élő kisgyerek története, akivel mégis mindenki tud azonosulni. És azt is még hozzá kell tennem, hogy A szoba története sokkal gyorsabb sodrású, mint a többi regényemé. 

Tényleg egészen furcsa a cselekménye, a felénél van egy pont, ahol más filmek véget érnének.

Igen, könyvként is fura. Egy néző a szökést a film végére várná. Azt én egy nagyon könnyű történetnek tartottam volna. És azt sugallta volna, hogy elég csak feltűnni a modern kor Amerikájában, és mindenkinek teljesülnek az álmai és vágyai. De azt gondoltam, hogy ha bemutatom azt, ahogy egy gyerek élvezi a fogságának környezetét, akkor az úgy tisztességes, ha egyenlő időt adok a fal másik oldalának is.

Annak ellenére, hogy nyomasztó a történet, igazából rá lehet ismerni benne olyan általános dolgokra, mint a gyerekkor vége, vagy az anya-fia kapcsolatok.

És a film nagyszerű rendezője, Lenny Abrahamson, mindig is úgy gondolt a sztorira, mint a szülőség történetére. Neki is két gyereke van, csakúgy mint nekem, és folyamatosan róluk beszéltünk egymással. És mindig kerestük az egyetemes pillanatokat. Például amikor egy olyan jeleneten dolgoztunk, amikor Anya otthagyja Jacket a szomszéd fiúnál, akkor felemlegettük az összes pillanatot, amikor először vittük el a gyerekeket iskolába, vagy átengedtük egy ismerős házába. Ebben a szokatlan történetben is azokat a pillanatokat kerestük, amik általános érvényűek.

A regényt akkor írta, amikor a gyerekei 1 és 5 évesek voltak. Azóta eltelt 6 év. Beszélt már a gyerekeknek erről a könyvről?

A lányom még fiatal hozzá, de a fiam 11 éves, ő nemrég elolvasta. Nem mondott róla sokat, mert már ismerős volt neki a történet, de azt vettem észre, hogy nagyon egyszerű elmagyarázni a kisebbeknek a sztorit. Ugyanis ez egy tündérmese. Egy gonoszról szól, aki bezárt két jó, ártatlan embert, és nekik meg kell próbálniuk megszökni a fogságából. Nem kell részletezni a szexet, egyszerűen arról van szó, hogy egy ember két másikat akar bezárva tartani.

Az amstetteni rém és Natascha Kampusch történetébe mennyire ásta bele magát?

Csak az alapsztorit vettem onnan. Semmi mást. A Fritzl-üggyel keveset foglalkoztam ezen kívül, sőt, megpróbáltam minél kevesebbet megtudni róla. Persze, olvastam róluk, de elhatároztam, hogy teljesen elszakítom magam az eredeti ügyektől: úgy döntöttem, hogy a cselekményt Amerikába helyezem, a pince helyett pedig egy fészer lett a cella, hogy legyen valamennyi természetes fény a cselekményben. A fogvatartó nem az egyik fogoly apja, és csak egy gyerek van a történetben. Tudatosan akartam távol tartani a való életet a könyvtől.

A szobát január 28-án mutatják be a magyar mozik a Vertigo Media forgalmazásában.