Piszok nehéz elmagyarázni, hogy miért nagyszerű film a Brooklyn. Sem a történtében, sem a megvalósításában nincs semmi extra, semmi, amit ne láttunk volna korábban. Nincsenek benne rossz, de kivételesen jó színészi alakítások sem, ahogy a különösen szellemes párbeszédek vagy a döbbenetes fordulatok is hiányoznak. És mégis: a Brooklynnak három Oscar-jelölése van, köztük a legjobb filmért járó, és a Rotten Tomatoes nevű kritikagyűjtő oldalon jelenleg 98 százalékon áll. Ez azt jelenti, hogy száz, a filmről írt kritikából 98 pozitív. Én sem tudom rontani ezt a statisztikát: a Brooklyn remek moziélmény, szívszorító és megmosolyogtató, olyan film, amit szívesen megmutatnék az anyukámnak és a kislányomnak is, ha elég nagy lesz hozzá.

Bár kivándorlástörténetről van szó, semmi köze ahhoz, amit manapság a híradókban láthatunk. Eilis (Saoirse Ronan) a fiatal ír lány nem éhezik, nincs veszélyben az élete, még csak nem is magányos, az édesanyjával és a nővérével él. Csak éppen jövőképe nincs: az ötvenes évek Írországában sem olyan munkája, sem olyan pasija nincs, aki boldoggá tudná tenni. Így aztán úgy dönt, hogy Amerikában próbál szerencsét. Nem a semmibe ugrik: nővére spórolt pénze és az egyház segítségével (nem emlékszem, hogy mikor láttam utoljára filmen ennyire pozitív színben a katolikus egyházat) munka és lakhatás, meleg étel és társaság várja.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy könnyű dolga van. Mosolyogva kell olyan luxustermékeket kínálnia, amiket több havi fizetéséből sem tudna megvenni, a lakótársai pedig árgus szemmel lesik, nehogy egy grammal is több jusson neki bármiből, mint nekik. Hiába a segítőkész ismeretlenek, ha távol van a családja, a barátai, ha minden este megríkatja a magány. De innentől csak rajta áll, hogy megmarad ebben a helyzetben, vagy megcsinálja a maga brooklyni álmát. Eilis pedig keményen hajt: nem zseni, de okos, aki felismeri és megragadja a lehetőségeket, legyen szó tanulásról vagy férjfogásról. Aztán, amikor Írország, a régi élet és a régi Eilis már elég távolinak tűnik, történik valami, ami hazaszólítja. Szembesül azzal, amivel valószínűleg több tízezer magyar fiatal manapság: menni vagy maradni.

Nick Hornby könyvei, forgatókönyvei hullámzó színvonalúak: vannak közöttük igazi remekművek (a Pop, csajok, satöbbi vagy az Egy fiúról) és kevéssé sikerült darabok (legutóbb a Hosszú út lefelé) is. De ahhoz, hogy más könyvét (ez esetben Colm Tóibínét) filmre írja, nagyon ért. Nem véletlen, hogy a csodás Egy lányról után most a Brookynért is Oscarra jelölték a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriájában. Ahogy az a film, ez is egy szép női fejlődéstörténet, a középpontban egy összetett, szerethető főhőssel, aki nagyon is valós dilemma előtt áll.

Saoirse Ronannek (ő volt a kislány a Vágy és vezeklésben, és Agatha a Grand Budapest Hotelben) már akkor nyert ügye van, amikor ránézünk. Jellegzetes ír külseje predesztinálta erre a szerepre, és ő, akárcsak Eilis a filmben, ügyesen élt a lehetőséggel. (Valószínűleg nem fog nyerni, de a legjobb női főszereplő Oscarjáért versenyezhet.) Mellette ott egy sor szépen árnyalt, kedves szereplő a házinénitől a lakótársakon át a régi ír barátokig. És még az sem zavaró, hogy ebben a filmben senki nem gonosz. Egyetlen kivételtől eltekintve (az ő beceneve az egyszerűség kedvéért Vipera) mindenkiről kiderül, hogy még a szigorúság, a gúny vagy a távolságtartás is segítőkész, jó embereket takar.

Talán az a Brooklyn sikerének titka, hogy ilyen filmeket mostanában alig készítenek. Ez a film jó értelemben véve egyszerű, egyenes vonalú, következetes. A jobbik énünkhöz szól, együttérzést és reményt ébreszt. Giccses? Igen, de elviselhető mértékben, messze nem úgy, mint például A dán lány. Persze az Oscar-jelölésekhez az is kellett, hogy Amerika képe éppen olyan pozitív legyen, mint a Bevándorlási Múzeumnak Ellis Islanden, a New York-i kikötő bejáratánál. Ebben a filmben Amerika nemcsak munkát, több pénzt, jobb életet, hanem ennél sokkal többet, önbizalmat, az önálló, felnőtt döntések lehetőségét adja új lakóinak.