Az Oscar még mindig az első számú filmes elismerésnek számít a világon, ami komoly befolyással van filmek bevételeire, az alkotók jövőbeli karrierjére, és úgy általában a filmiparra. És habár évek óta támadás alatt áll a díjakat osztó Akadémia, a tagjai mégiscsak szakmabeliek, korábbi nyertesek, vagy ajánlásos alapon bekerült filmközeliek, úgyhogy még azzal sem lehet megvádolni őket, hogy kóklerek lennének, és például a Mentőexpedícióra vígjátékként hivatkozzanak.

A Saul fia idei jelölése már önmagában hatalmas szó, de érdemes követni, hogy mennyire megdobta Nemes László filmjének nézettségét: a bejelentés óta több ezren nézik meg hetente a sonderkommandóról szóló, nyomasztó és megterhelő drámát, miközben könnyedebb és szórakoztatóbb filmek véreznek el az első hétvégén, töredéknyi nézővel. Azt még érdekesebb lesz nézni, mi fog történni, ha nyer a film, de az már most borítékolható, hogy hosszabb munkával, nagyobb idő alatt, de még az Oscar-díj átadó előtt le fogja nyomni a Coming Outot.

A Saul fia jelölése kiugró pillanat, és hatalmas fegyvertény az Andy Vajna-rendszernek, de egy magyar feltűnése a díjátadón egyáltalán nem az. Az Oscar 88 éves történelme alatt bőven fordultak meg magyar jelöltek és díjazottak is, egészen érdekes nevek, egészen érdekes esetekkel karöltve. Kevésen múlt például, hogy ne O.J. Simpson nyomjon egy szobrot egy magyar nyertes kezébe!

Akikről meg szoktunk feledkezni

Összesen hét alkalommal jelölték a legjobb rövid animációs film kategóriájában Marczincsak Pál Györgyöt, azaz ahogy ott ismerték, George Palt 1942 és 1948 között, sőt, igazából 1943-ban már meg is kapott egy különleges elismerést egy speciális Oscar-szobor formájában a Puppetoons című animációs sorozata miatt. Pal fokozatosan emigrált a harmincas években, először Európa különböző nagyvárosaiba, aztán végül az Egyesült Államokba. 1950 után nagyjátékfilmeket készített, ha valaki nagyon rá volt kattanva az utóbbi 20 évben a TCM műsorára, akkor biztosan elkapta az 1960-as Az időgépet, amit ő társrendezett. Csillagot is kapott a Hírességek sétányán, ebben a rövid dokumentumfilben mindent meg lehet tudni az animációs stílusáról, felesége, Zsóka segítségével.

Pal tanítványa, John Halas (született Halász György) szintén az Oscar-közelébe jutott, amikor 1964-ben jelölték az Automania 2000 című rövid animációs filmjéért. Az Amerika-kritikus filmet itt meg lehet nézni. Halas egyébként Macskáásy Gyulával és Kassowitz Félixszel alapította meg az első magyar animációs filmstúdiót, a Coloritont, később pedig olyan filmeket készített (Nagy-Britanniában), mint a klasszikusnak számító, 1954-es Állatfarm-feldolgozás.

Ha valaki szeret neveket guberálni a korai filmművészetből, akkor melegen ajánlom az Oscar-jelöltek névsorát a 1935 és 1967 között, mert egyrészt mindent megbolondított, hogy külön kategóriák voltak a színes és fekete-fehér filmekre, másrészt pedig a díszlettervezés kategóriája is két részre volt bontva, tervezésre és kivitelezésre. Arról nem is beszélve, hogy a kategóriák neve szintén elég gyakran változott, illetve annak ellenére, hogy egy prominens eseményről van szó, alig lehet hivatalos forrásokat találni.

Úgyhogy az egyszerűség kedvéért beszéljük a magyar díszletesekről, akik rendszeresen jártak az Oscar-gálákra: az első a William S. Darling néven dolgozó Sándorházi Vilmos, aki 1933-ban az első magyar lehetett, aki díjat kapott, a Felvonulás című film díszleteiért. Darlingot 1944-ig még négyszer jelölik, de több díjat nem kap. Az építészként, majd festőként tanuló Sándorházi 1910-ben költözött New Yorkba, majd a '20-as évektől kezdve dolgozott filmeken. A díszlettervezők céhének honlapja megjegyzi, hogy magyar kivándorló létére a korszakban Darling értett a legjobban az amerikai mindennapok leképezéséhez. Nem meglepő módon a Fox Studios tulajdonosa maga vette fel állásba hozzájuk. A stúdió elnökét William Foxnak hívták. Tolcsván született 1879-ben Fried Vilmosként.

Paul Groesse 1931 és 1933 között a chicagói Century Of Progress elnevezésű világkiállítás egyik tervezője volt. 1940-ben már átvehette az első, de messze nem utolsó Oscar-díját a Büszkeség és balítélet díszleteiért. Sajnos Groesse születési helyéről nem lehet azon kívül pontosabbat tudni, hogy Magyarországon található – halálhíre szintén kiemeli, hogy magyar volt –, de ezen felül semmi konkrétat nem találni. De más területen igen: Groesse-t még kétszer díjazták, másodjára az 1946-os Az őzgidáért, harmadjára az 1949-es Kisasszonyokért. 1971-ben visszavonult, utolsó három évét egy kifejezetten filmes szakembereknek szánt öregek otthonában töltötte.

A korai időszakban tényleg jelentős volt a magyar uralom Hollywoodban, a legjobban ezt talán a Korda-család térnyerése testesítette meg: Sándor volt a producer, Zoltán az író, Korda Vince pedig az Oscar-díjas díszlettervező, amit az 1940-es Bagdadi tolvajért kapott. Akárcsak a többi díszletest előtte, őt is jelölték még többször, egész pontosan háromszor, de nem kapott több Oscart. Szintén a díszletesek céhének honlapján látható egy videó, amiben Terence Marsh emlékszik arra, hogy mennyire nagyszerű volt Korda munkája A harmadik ember című klasszikusban.

Remélem eddig is tiszta volt, hogy a magyar emigránsok kifejezetten erősek voltak a díszletekben, és ez a vonal még folytatódni fog egy kicsit. Ott van például a zombori Joseph Kish, akinek a neve már az 1945-ös díjátadón feltűnt, de húsz éven át, egészen 1965-ig kellett várni, hogy ne távozzon üres kézzel. Szerencsére ekkora már az Oscar-gálákat közvetítette a tévé, úgyhogy meg is tudom mutatni, hogyan veszi át Kish, és kollégája, Robert Clatworthy a díjat a kamerák előtt a Bolondok hajója című filmért. Kish nem tervezett nagy beszédet, főleg a rendezőnek, Stanley Kramernek köszönte meg a felkérést. Íme:

Ennek a filmnek még ugyanabban az évben volt egy másik magyar vonatkozása is a gálán, de erről majd később.

A Budapesten született Alexandre Trauner szintén a harmincas években kezdte el az ipart, de az legnagyobb elismerésre neki is több évtizedet kellett várni, egészen pontosan a Legénylakás című, 1960-as Billy Wilder-filmig, amikor is megkapta az Oscar-díját. Nagyon kíváncsi lettem volna, hogyan fest köszönőbeszéde alatt Trauner, de sajnos nem tudott ott lenni, hogy átvegye a díjat. Trauner egyébként akkora megbecsülésnek örvendett, hogy 1980-ban, a 30. Berlini Filmfesztiválon a zsűri egyik tagja volt – többek között Makk Károly mellett.

Akkor itt le is zárnám a díszlettervezőket, mert őszintén, hány díszlettervező nevét tudná az ember amúgy fejből? Úgyhogy térjünk rá a nagyobb nevekre. 

Hogy Korda mekkora hatással is volt a magyar emigránsok munkalehetőségeire, arra a legjobb példa Rózsa Miklós, Hollywood történetének egyik legnagyobb hatású filmzeneszerzője. Rózsa követte Korda Sándor Londonba, ott szerezte az első filmzenéjét, majd a Bagdadi tolvajhoz komponált zenével Oscarra is jelölték. Igen, ez volt az az 1940-es film, amivel Korda Vince nyert is. Rózsát életében összesen 16-szor jelölték (1946-ban háromszor, ismétlem, három különböző filmzenéért!), de csak kétszer nyert: az 1945-ös Elbűvölve című Hitchcock-filmért, és az 1959-es Ben-Hurért. Rózsa a nyolcvanas évekig aktív volt, 1995-ben halt meg, és nem érzem fairnek, hogy egy ilyen, rengeteget dolgozó zeneszerzőről csak egy bekezdést írok, de sajnos ez a cikk nem csak róla szól. Addig is itt meg lehet hallgatni az Elbűvölve Oscar-díjas főcímzenéjét – amiben az első hang, amit hallunk, egy theremin.

Ha az utca emberének kell mondania egy Oscar-díjas magyar operatőrt, akkor legtöbbször Zsigmond Vilmos fog az eszébe jutni. Pedig előtte Ernest Laszlo már kitaposta az utat. László először a Szárnyak című Howard Hughes-produkció egyik kameramanja volt (ez volt az első, és A némafilmesig az egyetlen némafilm, ami Oscart kapott), onnantól lassan és biztosan lépkedett felfele a ranglétrán. Olyan ismert filmek operatőre volt, mint a Csókolj halálosan, a 17-es fogolytábor, az Ítélet Nürnbergben, vagy a Logan futása, de bebizonyítva, hogy az Oscar nem feltétlenül a fontos, maradandó filmeket értékeli: László egyetlen Oscar-díját a már említett Bolondok hajójáért kapta, 1965-ben. Szerencsére erről is már van videó:

Amiben László nagyon szerényen csak annyit mond a köszönőbeszédében, hogy csodálatos út volt neki ez a hajó, nagyon hálás, és köszöni.

Akik ott voltak a közelében

Ha megint feltennénk egy kérdést az utca emberének, hogy melyik volt az első, tisztán Magyarországról származó Oscar-jelölt filmalkotás, akkor a legtöbben egészen biztosan a Mephistót, vagy A légy című animációt mondanák, esetleg valami okostojás előrántaná a zsebéből a Pál utcai fiúk 1968-as nevezését. Senkinek sem lenne igaza. Az első magyar film, amit Oscarra jelöltek, nem volt más, mint Czigány Tamás Részletek J.S. Bach Máté passiójából című rövid dokumentumfilmje volt, 1967-ből. A film (amit itt teljes egészében meg lehet nézni), valójában egy Bach-zenéjére komponált montázs a második világháború atrocitásaiból. Czigány sajnos nem mesélt senkinek nyilvánosan arról, hogy milyen érzés volt a jelölés, későbbi tapasztalatokból kiindulva abban sem vagyok biztos, hogy tudott róla, de már megkérdezni sem tudom: a rendező 2014-ben meghalt.

Mint említettem, a Pál utcai fiúk is kapott nevezést, sőt, egészen sok magyar játékfilm került a legjobb külföldi filmek jelöltjei közé, ezeket gyorsan felsorolom:

• 1968: A Pál-utcai fiúk (Fábri Zoltán)
• 1974: Macskajáték (Makk Károly)
• 1978: Magyarok (Fábri Zoltán)
• 1980: Bizalom (Szabó István)
• 1981: Mephisto (Szabó István)
• 1983: Jób lázadása (Gyöngyössy Imre & Kabay Barna)
• 1985: Redl ezredes (Szabó István)
• 1988: Hanussen (Szabó István)
• 2015: Saul fia (Nemes László)

  Javítás

  A cikk egy korábbi változatában Gyöngyössy Bence neve szerepelt Imre helyett. A hibáért elnézést mindenkitől.

Az látható, hogy Szabó István 1980 óta hatalmas favorit, de mai szemmel a legmeglepőbb Gyöngyössy Imre és Kabay Barna nevezése, az utóbbihoz a Hippolyt, a Meseautó, és a Szuperbojz köthető manapság. Talán a leglátványosabb kreatív mélyrepülés Oscar-jelölttől Cuba Gooding Jr. után. 

Magyarország még 1975-ig nem nyert Oscart, úgyhogy vicces belegondolni, hogy ha a Hungarofilms jobban lobbizik, akkor Jankovich Marcell nem mástól kaphatta volna meg a legjobb animációs rövidfilmért járó díjat, mint O.J. Simpson. Az akkor még köztiszteletben álló és közimádatnak örvendő focista/színész és Marisa Bernsen viszont Bob Godfreynek adták a díjat, a Great című filmért, nem pedig az egyébként remek Sisyphusért.

Koltai Lajos is csak egyszer került az Oscar közelébe, 2001-ben, a Maléna című filmmel. Sajnos éppen akkor tarolt a Tigris és sárkány, úgyhogy a díjat elhappolta előle annak az operatőre, Peter Pau.

2007-ben valami miatt azt gondolhatták az Oscar-gála szervezői, hogy a rövid animációk biztos gyerekfilmek, úgyhogy mi lenne, ha gyerekek adnák át. Abigail Breslin és Jaden Smith viszont sajnos nem M. Tóth Gézának adta a Maestróért, hanem Torill Kove Dán költő című kisfilmjéért. Az azóta az SZFE rektorává előlépő M. Tóth Géza az Origónak egy 2011-es interjúban szinte mindent elmondott arról, milyen volt megtudni a jelölést, milyen volt kimenni a jelöltek vacsorájára, ott kivel találkozott, milyen volt maga a díjátadó, mit hordott, egyáltalán miből lehetett ezt finanszírozni, és milyen volt reggelente Morgan Freemannel egy asztalnál reggelizni. Elég tanulságos olvasmány, a tételmondat talán ez:

Óriási távolság van aközött, amikor az ember egy ünneplés közepébe csöppen, (...) és aközött, hogy itthon zötykölődsz a 4-es, 6-os villamoson, és azon töröd a fejed, hogy milyen reklámmunkát vállalj be ahhoz, hogy ne kelljen elküldened az embereidet a stúdióból. 

Akik megnyerték

Rófusz Ferenc? Nem, még mindig nem tartunk ott, de legalább már közeledünk. Az első magyar ember, aki Oscar-díjat nyert, Herczeg Géza drámaíró, újságíró, és ebben az esetben forgatókönyvíró volt 1932-ben. Herczeg a Zola élete című életrajzi filmért volt jelölve két kategóriában (legjobb forgatókönyv, legjobb eredeti történet – mondom, hogy akkoriban zavarosan voltak ezek a dolgok). Meg is nyerte a legjobb forgatókönyvért járó szobrot, de hozzátenném, hogy nem egyedül, hanem Norman Reilly Raine és Heinz Herald írókkal közösen.

Miskolc díszpolgára, és a skót Kevin McDonald filmrendező nagyapja, Pressburger Imre 1941-ben kapta meg, szintén forgatókönyvírásért az első és egyetlen Oscar-díját, A negyvenkilences szélességi fok című Michael Powell-drámán végzett munkájáért. Powell akkor ismerte meg az Emeric néven dolgozó forgatókönyvét, amikor Korda Sándor egyik filmjének a szövegébe kellett besegíteni. Az 1939-es Spy In Black volt az első kollaborációjuk, amit még 18 követett az következő évtizedekben. Pressburgert még később is jelölték, talán a duó leghíresebb – és Martin Scorsese egyik kedvenc – filmjéért, a Vörös cipellőkért, de az Üldözők című John Wayne film elhappolta előlük.

Apropó elhappolás: ha már szeretünk nagy túlzásokat emlegetni a magyarok teljesítményéről, akkor szerintem köszönhetjük a nemzetünknek, hogy Humphrey Bogart nem lett Oscar-díjas a Casablancában nyújtott alakítása miatt, amit szögezzünk le, hogy minimum nagyszerű, de inkább legendás. A happoló Lukács Pál, Magyarországról emigrált színész volt, aki az azóta elfeledett Őrjárat a Rajnán című film náciellenes németjeként kapott díjat 1943-ban. Lukács a húszas években emigrált az Egyesült Államokba, és szépen, fokozatosan lett egyre ismertebb (fun fact: 1929-ben feltűnt egy Wall Street farkasa című drámában), szerepelt a kisasszonyok 1933-as változatában (amit a magyar származású George Cukor rendezett), az 1938-as Londoni randevú című Hitchcock-krimiben, majd szinte négy évtizedig folyamatosan dolgozott, a karrierje végén még Elvis Presley-vel is volt közös filmje. Lukácsnak szintén van csillagja a Hírességek sétányán, de furcsa módon Spanyolországban temették el.

Zsigmond Vilmos 1977-ben nem köszönte meg sem Spielbergnek, sem Julia Phillips producernek a Harmadik típusú találkozások operatőri munkájáért járó szobrot, inkább a magyar mestereit sorolta, például Illés Györgyöt, Bojkovszky Bélát, és Badal Jánost. Megköszönte az országnak, Amerikának, hogy egy második életet adott neki. De Spielberg és Phillips neve kimaradt. Egy 2011-es interjújában elmondta, hogy nem volt a legjobb velük a viszonya a forgatáson, a producer például őt és a drága világításait okolta azért, hogy a film költségvetése 30 millió dollárral megnőtt, és amikor megkezdődött a pótforgatás, Zsigmondot már nem hívták vissza. Spielberg nem is dolgozott vele ezek után. Oscarra viszont még háromszor jelölték (A szarvasvadász, A folyó, Fekete dália), de csak egyszer kapta meg. A TCM-nek adott interjújában többször is emlegeti, hogy az életműve csúcsának a McCabe és Mrs. Miller című Robert Altman-filmet tartja, gondolom az Oscar-díjjal ellentétben.

És végre Rofusz Ferenc, aki nemcsak azért érdekes, mert egy magyar gyártású filmmel nyert Oscar-díjat, hanem azért is, mert az ő nyerése olyan helyzetet generált, ami simán felkerülhet a legviccesebb Oscar-pillanatok közé, a David Niven mögött rohangáló meztelen férfi, és az egy kézzel fekvőtámaszozó Jack Palance mellé. A rajzfilmest ugyanis egy interjú szerint az állami vezetés nem engedte ki a gálára, nem is hittek abban, hogy a két másik jelölt mellett ő lesz a nyertes. Rófusz nem is tudta meg azonnal, hogy nyert, később, a Szabad Európa Rádió egyik adásából értesült csak róla. De még viccesebb volt, hogy a világ kicsit később tudta meg, mi történt igazából a díjátadón: Margot Kidder és Alan Arkin bejelentették a nyertest, majd Kidder elmondta, hogy sajnos nem tud itt lenni adminisztrációs okokból, úgyhogy átveszik helyette a díjat. Már épp menne tovább a műsor, amikor a színésznő felkiált: mégis itt van! És felmegy a színpadra egy szemüveges, kopasz, bajszos ember, elmondja, hogy kisfilmek és lehetnek nagyok, majd a szoborral távozik. Videó is van róla, hála istennek (1:10-től indul a dili):

Egészen nyilvánvaló, hogy a férfi nem Rofusz Ferenc – habár a Getty képrendszere még mindig így kategorizálta a pillanatról készített fotót. A férfi nem más, mint a Hungarofilms állami filmgyártó cég vezérigazgatója, Dósai István, aki a készítő tudta nélkül kiment Los Angelesbe, és átvette a díjat. Rofusz egyik amerikai animátor ismerőse felfedezte a turpisságot és szólt a rendőröknek, Dósaitól még a díjátadó után a szállodában elkobozták a díjat, de legalább sikerült tisztáznia magát, a nyertes pedig később, postán kapta meg a szobrot. Dósai egyébként megérdemelne egy vicces életrajzi filmet, 1984-ben akkor volt a Cannes-i zsűri egyik tagja, amikor Mészáros Márta komoly díjat nyert a Napló gyermekeimmel című drámájával. 

Kicsit csodálkozom, hogy nem adják le minden szilveszterkor a tévében Szabó István nyerését, ahogy szinte magán kívül, nyitott szájjal és hatalmas szemekkel elkezd rohanni a színpad felé, amikor bemondják a Mephistót. Tessék csak megnézni:

Szabó teljesen magán kívül van, és nagyon cuki akcentusban beszél, a legaranyosabb pedig az, ahogy felhívja magához Klaus Maria Brandauer osztrák színészt, a film főszereplőjét, hogy ketten vigyorogjanak, mint a tejbetök. A műsorvezető Johnny Carson csak annyit mond utánuk, hogy kövessék őket a backstage-be, ahol nemsokára bejelentik az eljegyzésüket.

És a nyertes, akiről leginkább el szoktunk feledkezni: legjobb smink kategóriában győzött 1986-ban Elek Zoltán (és Michael Westmore), a Maszk című filmért. Elek a következőket mondja:

Kezdem elhinni, hogy az álmom valósággá vált. Hosszú volt az út Magyarországról idáig. Meg kell köszönnöm mindenkinek, aki segített nekem, és azoknak, akik hittek benne. Köszönöm.

Elek Zoltán egyébként nevetségesen sok és érdekes filmben dolgozott sminkesként: Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag, Dupla dinamit, A függetlenség napja, A grincs, utolsó kreditje az IMDb-n a Halálos iramban-sorozat negyedik része. Azt hiszem, hogy az Oscar után is elég sokat hittek benne.

Már csak azt a pillanatot várjuk, amikor Nemes László köszönőbeszéde is felkerül a Youtube-ra.