A Julieta egyszerre Pedro Almodóvar nagy visszatérése, és egy jelentéktelen film, amely rendezőjének fölösleges is megjegyezni a nevét.

A Mindent anyámról, a Beszélj hozzá! vagy a Rossz nevelés rendezője tizenhárom éve nem forgatott jó filmet, de a legutolsó, a legócskább melegsztereotípiákat másfél óráig ragozó Szeretők, utazók már nem a jó vagy nem jó, hanem az elviselhetetlenül gagyi és a felháborítóan rossz között mozgott. Ahhoz képest A bőr, amelyben élek is mesterműnek számított, mert igaz, hogy Almodóvar lebutította az alapjául szolgáló regényt, hogy aztán semmi pluszt ne adjon hozzá, de legalább a könyv alapsztorija izgalmas volt. Vagy a Megtört ölelések, mert bár nem volt több egy egyszerű B-kategóriás romantikus filmnél, az unalmas közhelyességen és szépelgésen kívül más bűne nem volt.

Ehhez képest a Nobel-díjas Alice Munro három novelláját összegyúró Julieta egy érett művészfilmrendező csendes, befelé forduló, csakis a lélektannal foglalkozó, ezúttal minden harsányságot vagy üres esztétizmust kerülő drámája egy anyáról, aki képtelen megemészteni, hogy a lánya egyik percről a másikra megszakított vele minden kapcsolatot. A Julieta maga is olyan, mint egy Munro-elbeszélés: igazából elég kevés dolog történik benne, mert nem a konkrét cselekmények fontosak, hanem az, ahogyan a főszereplő feldolgozza mindazt, amit ezek okoznak neki.

Úgyhogy Almodóvar a világ legkevésbé szokatlan filmes narratívájával fiatalkorától kíséri a kamerájával Julietát, szerelmi kalandokon, házasságon, gyerekszülésen, megcsalásokon, szerelmi háromszögek árnyain keresztül. A film címe lehetne az is, hogy

A Nagybetűs Élet,

ha garantálni lehetne, hogy mindenki fejében a megfelelő pátosszal szólal meg ez a szókapcsolat, hiszen Julieta filmben vázolt érzelmei, vívódások tényleg olyanok, amivel valamilyen szinten mindnyájan azonosulni tudunk. Bár Az Élet Nagy Dolgai mellé idővel bejön Julieta traumája, a lánya „elvesztése” is: azért alapvetően ez a film mozgatórugója, még ha nem is kell semmi – a cselekmény tekintetében – nagyszabásúra gondolni, inkább a sajátos gyász-szerűség stációi érdeklik Almodóvart.

És ezeket annak rendje és módja szerint elő is vezeti, mindig pont jól egyensúlyozva aközött, hogy a konkrét történések is valamennyire meglepőek legyenek, és aközött, hogy Julieta érzései, kétségei, a múlttal való szembenézése kerüljön az előtérbe. Mégsem mond el vagy mutat meg lényegében semmi olyat általában az emberről vagy a lélekről, ami bármilyen értelemben is emlékezetes lenne, vagy igazán megrázó, vagy számottevően elgondolkodtató, vagy újszerű, vagy mélyreható. Így lesz egy lélektani drámában végső soron mégis a cselekmény az érdekesebb: a többi olyan langyos, olyan semmilyen, amit persze jól elnézeget az ember, ha amúgy szereti a hasonló filmeket, és amin a film száz percében még lehet is gondolkodni. De amikor véget ért, már nemigen van min.

Ráadásul annak ellenére, hogy milyen nagy lépést tett Almodóvar az életszagúság felé az elmúlt évtized bombasztikusságra hajtó rendezéseihez képest, a formát tekintve pont a természetesség az utolsó, ami eszünkbe juthat. A színészek – egyébként egy évtizede most először nincsenek sztárok sem – minden mozdulata kimódolt: még a polcról is úgy pakolják le a könyveket, ahogyan azt valójában senki nem csinálja, viszont filmen jobban mutat, és minden helyzetben olyan erőltetetten kifejező arcot vágnak, ami nem a filmbeli partnerüknek, csak a kamerának szól.

A jelmezeket is a skatulyából húzták ki, a színek tévéfilmesen hivalkodóak, a szobabelsőkön látszik, hogy egy dizájner végzett az összeállításukkal négy és fél perccel a forgatás kezdete előtt. És közben pedig végig szól a legbénább aláfestőzene, sejtelmesen, oda nem illően, hatástalanul, olyan kellemetlen és arcba mászó dobgéphanggal, amiről az ember korábban azt remélte, argentin szappanoperákon kívül sehol máshol nem fog már vele találkozni.

Az mindenképp örömteli, hogy Almodóvar – egy időre vagy végleg – letért meredeken a nevetségessé válás felé vezető útról, és újra arról beszél, amihez a legjobban ért: a lélekről és annak fájdalmas folyamatairól – még akkor is, ha úgy tűnik, az elmúlt évek kabarészereplései miatt berekedt a mester, és már kevésbé jönnek ki belőle öblösen a nagy igazságok. De attól még nem lesz kevésbé szomorú, hogy a Julieta, ha nem nézzük a rendező nevét és múltját, abszolút felejthető és középszerű film. Olyan, amelynek rendezőjéből félő, hogy sosem lesz már nagy tehetség. Olyan nagy, mint amilyen mondjuk egy Almodóvar volt valaha.