Megépült a díszlet, látja a rendező, látja a színész, de nem látja a néző - mondta a Saul fia kapcsán. A Napszállta koncepciója is hasonlónak tűnik, de itt mintha már többet láthatnánk az ön munkájából is.

Ez a formátumnak is köszönhető, mert a Saul fia majdnem négyzet alakú, ez a film pedig szélesvásznú. Így a kép központi figurája mellett sokkal jobban látszik a díszlet, a helyszín. Az újítás a Napszálltában inkább az volt, hogy általában amikor városi utcákat, külsőket forgatnak, amik nem léteznek, megépítik őket egy filmstúdióban. Ilyen volt például az Ének az esőben utcája, ahol a főszereplő táncikál. A várost vitték ki a stúdióba, mi viszont épp fordítva, a stúdiót hoztuk be a városba. Megépítettünk egy teret, a kalapszalont, a műhelyt, a tulajdonos polgári lakását és az egyéb kiszolgáló helyiségeket üzletekkel, parkkal, kocsiutakkal Budapest közepén, és hozzákapcsoltuk a Palotanegyed ma is meglévő, és 1913-ban is már ott állt palotáit is.

És hogyan hat a létező város a díszletvárosra? Mitől lesz így más a munka?

Egyszer csak elkezdenek együtt élni. Ezt az építészek úgy hívják, hogy vírusépítészet, amikor betelepítek valamit egy városrészbe, és azok kölcsönösen hatni kezdenek egymásra. Egy olyan szimbiózis jön létre, ami másképp nem. Nem arról van szó, mint amikor a stúdióban épül egy díszlet, és minden négyzetcentiméterének autentikusnak kell lennie, itt más viszonyrendszer alakul ki, ami hat a színészekre is. Egészen más a Palotanegyedben elsétálni a díszletig, mint kimenni a filmgyári autóval Fótra, és ott beállni a díszletbe. Ez hat mindenkire, rendezőre, operatőrre, akik ebbe a felépült térbe beviszik, majd abban megalkotják a saját vizuális elképzeléseiket.

A Saul fia előtt már több holokauszttal kapcsolatos kiállítást rendezett, jól ismerte a témát. 1913 Budapestje mennyire volt ismerős? Sokat kellett kutakodnia, hogy megteremtse ezt a világot?

Nagyon nagy kutatást végeztünk, de nem én egyedül, az egész art department részleg, és a rendező mellett dolgozó gyakornokok is. Az eredménye mindennek, a filmen túl, egy 800 oldalas, csak pár példányban létező képeskönyv lett, ebben a közlekedéstől kezdve az örömlányok árán át a cipőboltokig, a kalapszalonokig minden benne van. És volt számomra egy fontos szerző, Marcel Proust, akinek 1913-ban jelent meg Az eltűnt idő nyomában című regényfolyamának első kötete. Hihetetlen alapossággal megörökíti meg azt a XX. század eleji egy civilizációt, ami eltűnőben van. Hasonló a Napszállta olvasata is, ezért nekem Proust volt a Bibliám.

Milyen értékek pusztulásáról szól a Napszállta?

Inkább civilizációk összecsapásáról. Sokakkal ellentétben nem az érdekelt, hogy milyen elegánsak voltak, vagy milyen lassan beszéltek akkor az emberek. Annyira lassan egyébként, hogy egy mai ember elunná az életét, mire végigmondana egy akkori egy mondatot. Számomra a főszereplő furcsa sodródása volt az érdekes, egy olyan világban, ami elképesztő: Freud még él, anarchisták robbantgatnak, 1912-ben óriási szakszervezeti tüntetés van Budapesten, az emberek közé lövetnek, 13-ban megveszik az első polgármesteri autót, beindul a buszközlekedés, de még van lóvasút, és akkor a művészetről még nem is beszéltem. Ebben a közegben próbál a főhősnő, Írisz valamit csinálni. Nekem ez a film nem egy civilizáció eltűnéséről szól, inkább egy születő újról. Erről a lányról nem tudjuk, hogy ő most anarchista, szocialista, kommunista, fasiszta, micsoda. Fogalmunk sincs róla, csak megyünk vele. Sodor magával az elszántsága, a kíváncsisága, a bátorsága.

Ami elég nagy elszántságot igényel a nézőtől is, mert közben rengeteg kérdésre nem kapunk választ. Vagy csak túl elkényelmesedett nézők vagyunk?

Nem szoktunk hozzá a nem narratív filmekhez, ahhoz, hogy egy film érzelmileg, vizuálisan, zeneileg hat, de közben nem tudom elmesélni a történetét. Pedig ez az életben számtalanszor előfordul, hogy nem tudjuk elmesélni, hogy mi történt velünk aznap, mert nem történt semmi, de közben mégis. Egy Jancsó-film történtét sem lehet elmesélni, mert nem narratív, ez sem az. Nagyon fura, hogy manapság újságot, hosszú cikket, elemzéseket, esszéket nem olvasunk, de regényeket veszünk, és ugyanakkor eltűntek a novellák. Furcsa a viszonyunk az idővel. Épp ezért furcsa talán a film hossza is, de miért ne lehetne a videók mellett egy két és fél órás film is, megférnek egymás mellett. László bebizonyította, hogy elképesztő filmcsináló. A Saul óriási sikere miatt nagy volt a nyomás, valljuk be, az ellendrukk is, de ő úgy tudta megújítani magát, hogy közben konzekvensen megteremtett egy saját filmnyelvet.

Egy másik sikeres filmben is dolgozott, Kovács István Ostrom című rövidfilmjében, ami nemrég nyert Diák-Oscart, és ezzel az Oscar-díj közelébe került. 1994-ben, Szarajevóban játszódik, egy újabb pokoli helyszínen.

Kovács István egy kivételes hozzáállással rendező fiatal kolléga, ami miatt érdekes és kellemes vele dolgozni. Nyugodt, ami nem jellemző a rendezőkre. A magyar rendezőkre egyáltalán nem, a külföldiek esetében vegyes a kép. Kovács nyugodt és hatékony, vagyis a nyugalma fontos munkamódszer. Szarajevót jól ismertem, mert Tarr Béla Film Factory kurzusán minden évben tanítottam ott, igaz, jóval a háború után. De többször voltam kint két hétig, volt valami affinitásom erre a világra. Az igazi mázli azonban az volt, hogy Angelina Jolie forgatott Magyarországon egy szarajevói háborús filmet, és itt maradtak a szétlőtt házak abból a díszletből. Nem szégyen bevallani, hogy használtuk, ezért az első olvasatra legnehezebb helyszín ezzel hamar megvolt, így a három lakásbelsőt sokkal nehezebb volt megtalálni, mint a szétlőtt Szarajevót.

A legnagyobb magyar rendezőkkel dolgozott együtt Gothártól Jancsón át Tarr Béláig. Ráadásul a többség visszahívta. Mivel győzte meg őket?

Építész vagyok, elsősorban térben gondolkozom. Mindazokban a filmekben, amiket együtt csináltunk az említett rendezőkkel, a térkomponálásnak fontos szerepe van. Tarr Londoni férfi-jében ördögi köröknek hívtam ezeket a térkapcsolatokat, de a Saul fia is jó példa erre. Ebben a filmben nem a krematóriumnak, az égető kemencének, a vetkőzőnek, a zuhanyozónak az egy az egyes helyreállítása volt a lényeg, hanem hogy a térkapcsolatot rekonstruáljuk. Egy nagyon funkcionális térkapcsolatot, ami arra koncentrál, hogyan lehet minél hatékonyabban meggyilkolni embereket, és eltüntetni a holttesteket. Egy gyár, egy halálgyár, ahol a funkcionális rend sokkal többet mond,mint hogy milyen színűre van festve a fal.

Megkapta az amerikai díszlettervezők díját a Ridley Scott rendezte Mentőexpedícióban végzett munkájáért. Mennyiben más a feladata egy ilyen nagy amerikai szuperprodukcióban?

Nem production designer voltam, aki kapcsolatban van a rendezővel, hanem az egyik art director, akik között egy ekkora film esetében szétdarabolják a helyszíneket,és azt mondják, hogy Józsikám, akkor te csinálod a Mars-bázis valamijét, Géza, te meg a krumplifölddel foglalkozol. Én az irányítóközpontot és félig-meddig a Mars-bázist csináltam. Egy magyar film teljes díszletköltségét kitette egy-egy ilyen helyszín. Ezekből a nagy, gazdag produkciókból sokat lehet tanulni, egyrészt itt jelennek meg olyan technikai dolgok, amik pár évvel később a művészfilmekben is. Másrészt ugyan van hierarchia, de ez az együttműködésre, konzultációra és bizalomra alapul. Magyarországon viszont a munkastílus inkább deklaratív, vagyis a rendezők  kijelentenek és sajnos kombatív is, mert folyton harcolnak valakivel.

Filmesként a rendező akaratát kell szolgálnia, míg építészként a saját ötletei után mehet. Ez sosem okozott problémát?

Nem, mert mindig párhuzamosan dolgoztam e két területen, mindig két lábon álltam, és így nem volt frusztráló, hogy sosem karmester vagyok, hanem maximum koncertmester, de lehet, hogy inkább csak másodhegedűs, mert ott van az operatőr is. De minden építésznek el kellene mennie díszlettervezőnek is egy kicsit, hogy megszokja, hogy terve provizórikus, hogy eltűnik az épület, amit csinált. Ettől az építészek hihetetlen egója kicsit lejjebb menne, ami nem ártana a szakmának.

A filmesektől akkor is kapott munkát, amikor az ellenzéki tevékenysége miatt egy ideig nem dolgozhatott építészként. Ez a karrier egyfajta kényszerpályaként indult?

Korábban indult mint a tényleges építész karrierem, és később szökési pálya is lett a szokásos építészkarrier elől. Pedig kezdő építészként is szerencsés voltam, mert gyárakat terveztem, nem kellett panelt csinálnom. Az Origo Filmstúdió mögötti Lázár Antal tervezte Szemétégető műnek pont azt a részét csináltam, ami a stúdióra néz. De ehhez képest a film sokkal szabadabb építészeti terep volt, nem véletlenül került sok építész a filmezés közelébe. Nem is beszélve arról, hogy a díszlettervezés sokkal jobban fizet, mint az építészet.

Nemrég azt mondta egy interjúban, hogy a Fidesz győzelme után ellehetetlenültek az építészmunkái, ha beadna egy tervet, igen hosszú idő után kapna csak engedélyt, addigra meg a megrendelő már türelmét veszti. SZDSZ régóta nincs, ön sincs a politikában. Elég furcsa, hogy hasonló helyzetbe került, mint a 80-as években.

Ajánlották azt is, hogy adjam be álnéven a terveket. Kösz szépen, ez nekem már megvolt, vénségemre nem akarom újra csinálni. De hasonlít valóban, hasonló a Fidesz ars poeticája az államszocializmuséhoz.

De akkor aktív ellenzéki volt, most nem az.

Nyilvánvalóan ellenzékinek lenni ma mást jelent. Szervezetten nem politizálok, így nem tartozom az ellenzék köreihez, de mélységesen elutasítom Orbánt és minden nyilvános lehetőséget megragadva demonstrálok a ma hatalmon lévők ellen. Emiatt furcsa megélni a marginalizálódást újból. Nem lepett meg, hogy így alakult, ezért még időben szóltam mindenkinek, aki építészként nálam dolgozott, hogy keressen máshol munkát.

A mai napig nem tudom eldönteni, hogy apám egy hős volt-e vagy egy antihős - mondta az apjáról, az 1949-ben kivégzett Rajk Lászlóról.

Ez egy kérdőjel, ami még tisztázásra vár, de hajlok arra, hogy antihős. Azt is meg tudom mondani, hogy hol billent meg. Amikor valaki az őszinte meggyőződését, az íratlan törvényeket elkezdi alárendelni a pártérdeknek, ahogy apám megtette, akkor lesz antihős. Szinte mindegy is, hogy hol, a per alatt vagy előbb, a kékcédulás választásokkor. Aki- apámmal ellentétben - túlél egy ilyet, annál pedig az érdekes, hogy mikor jön el az a pont, amikor rájön, hogy hibázott. És mikor jön el az a pillanat, amikor hogy nyilvánosan vállalja is ezt.

Ez egy nehéz folyamat, amit elég sokszor átéltem kiskölyökként anyám mellett. Apám rehabilitációja után jöttek sorban, újságírók például, hogy ők nem úgy gondolták azt a cikket. Aztán 68-ban Csehszlovákia lerohanása után, azok, akik azt mondták, hogy nektek volt igazatok 56-ban. Aztán a saját életemben a rendszerváltás után, hiszen előtte 15 évig szívtunk és küzdöttünk ellenzékben, jelentős társadalmi támogatás nélkül, aztán jöttek és mondták, hogy nektek volt igazatok. Ez egy néz lépés, valakinek a szemébe nézni, és azt mondani, hogy hibáztam. A következő két-három-négy évben sok ilyet várok. 

Borítókép: Bődey János / Index.