Ő tényleg azt hiszi, hogy igazat mond, amikor azt állítja, sosem szexelt kölcsönös beleegyezés nélkül. Ha megszerezte, amit akart – és mindegy, mi volt az, vagy hogyan szerezte meg –, akkor más nem számított. »Ha megkaptam, amit akartam, akkor az kölcsönös beleegyezés volt.« Szerintem ő tényleg ezt gondolja.

Ezt mondja a több tucat nő által nemi erőszakkal vagy más szexuális bűncselekményekkel vádolt Harvey Weinsteinről Hope d’Amore, aki az Untouchable (Érinthetetlen) című dokumentumfilmben emlékezett vissza a saját történetére: állítása szerint őt a 70-es években kényszerítette szexre Harvey Weinstein, korábban, mint amiről eddig beszéltek. Ez még a hollywoodi idők előtt volt, amikor a fiatal üzletember még Buffalóban volt koncertszervező, nagyszabású filmipari tervekkel, és már akkor egyértelműen kiütköző hajlammal arra, amiről az ezt követő évtizedekben már legalább száz nő beszélt, köztük olyan sztárok, mint Angelina Jolie, Gwyneth Paltrow, Eva Green, Daryl Hannah, Salma Hayek vagy Rose McGowan, aki gyomorba vágóan erős könyvet is írt a témáról.

Főleg az a súlyos, ami az egésszel később jár. Hogy hogyan befolyásolta mindez a kapcsolataimat a barátaimmal vagy a szeretteimmel. És ők nem is tudják, hogy mi az oka. Ezzel elrabolt valamit tőlem

– teszi hozá d’Amore. Olyan sztori az övé, mint rengeteg más nőé Hollywoodban; a különbségek ezek között inkább technikai jellegűek. 2017. október 5-én például kiderült, hogy Weinstein több embernek hatalmas összegeket fizetett azért, hogy soha többet ne beszéljenek a szexuális zaklatásokról és nemi erőszakokról, és ehhez

Erről szól az Untouchable, meg arról, hogyan történhetett meg ez a tényleg mindig szinte mozzanatról mozzanatra ismétlődő eseménysor annyiszor egymás után, évtizedeken keresztül. Erre már a film szerkesztése is okos választ ad: azzal kezdődik, hogy az egyik nő, Erika Rosenbaum arról beszél, hányszor és hányszor hallotta a történeteket egyszerű, hétköznapi amerikai lányokról, akik fogták a cókmókjukat, nekivágtak Hollywoodnak, és tényleg megcsinálták a szerencséjüket, mert valaki felfedezte őket.

És az egyik legnagyobb hatalmú ilyen valaki Harvey Weinstein volt. Mert kis túlzással Hollywoodban hosszú ideig

különösen, ha csinos, fiatal és kiszolgáltatott nőkről volt szó. Weinstein valódi sztárcsináló volt, tehetsége és jó a szeme volt ahhoz, hogy sikerre vigyen projekteket és embereket. Csak az első megbeszélés valahogy mindig átkerült a hotelszobájába, ahonnan valahogy mindig elment időközben az asszisztense – és innen már ismertek a történetek.

Ami három dolgot jelent.

1. Hogy Weinstein olyanokat támadott meg, akik tényleg mindent tőle remélhettek, ráadásul jogosan: az egész addigi életük megváltozását, sikert, karriert, kapcsolatokat, munkafelkéréseket.
2. Hogy a férfiak által uralt filmiparban ezek után persze az a pletyka terjedt el, hogy ezek a nők le akartak feküdni Weinsteinnel a jobb munkákért cserébe, amiben, mondták ők, végül is nincs semmi rendkívüli.
3. Hogy ez a pletyka aztán még jobban megkönnyítette Weinstein dolgát, mert emiatt még inkább félrenézett mindenki, még kevésbé tette fel bárki is a kérdést, hogy ugyan miért jönnek ki zokogó nők rendre Weinstein lakosztályából.

Mindezt remekül összefoglalja és érthetővé teszi Ursula Macfarlane dokumentumfilmje: érthető, hogyan csalta tőrbe áldozatait a szexuális ragadozó Weinstein, érthető, hogyan érintette ez az áldozatokat, és átélhető, mit éreztek akkor és ott, vagy épp mit éreznek azóta. Még arról is esik szó, miért volt olyan nehéz végül mégis lebuktatniuk Weinsteint az újságíróknak. Egyrészt, mert nehéz volt találni bárkit, aki a több százezer dolláros titoktartási kötelezvények ellenére elég bátor volt megszólalni. Másrészt, mert Weinstein újabb százezreket költött arra, hogy egy izraeli titkosszolgálati hátterű céggel lehetetlenítse el a nyomozást ellene.

Csak az nem érthető végignézve a másfél órás dokumentumfilmet, hogy miért kellett ehhez két év. 

talán csak egy-két új vádló neve, de ezt így lassan száz sértett után már nehéz számon tartani. De még az azóta eltelt két évre se nagyon reflektál a film. Pedig aki legalább közepesen követte az eseményeket és a vonatkozó sajtóhíreket, annak a fent felsoroltaknak minden részlete ismert már jó ideje; legfeljebb azt lehetne feltételezni, hogy a dokumentumfilm olyanoknak szól, akik amúgy nem nyitottak a hírekre, de filmeket azért néznek – ők viszont aligha pont egy dokumentumfilmre fognak jegyet venni vagy rákattintani.

Csak a film utolsó pár perce próbál némi magyarázatot adni az aktualitásra: ott – abszolút jogosan – arról beszélnek a megszólalók, hogy mindez, amiről eddig szó volt, nem ért véget Weinsteinnel, mert „minden szakmának megvannak a maga Harvey Weinsteinjei”, nemcsak a filmiparnak, és hogy a rendszer ellen, amelyben ezek a dolgok megtörténhetnek, sőt, amibe ezek a dolgok szinte kódolva vannak, folyamatosan küzdeni kell.

A filmet a Zürichi Filmfesztiválon láttuk, de online streamingszolgáltatóknál is elérhető.

(Borítókép: Sundance Institute / IMDb)