Megszokhattuk már, hogy a spanyol filmgyártás ontja magából a filmeket. Nem is akármilyeneket. A Bajocero című alkotás például tökéletesen illeszkedik abba a sorozatba, amelyben a nyugat-európai filmstúdiók olyan nemes egyszerűséggel ábrázolják az erőszakot, hogy

A Netflixen futó film magyar címe Fagypont alatt, de amúgy könnyű rájönni, hogy itt egy nulla fok alatti, fagyos történetet kapunk (a bajo cero jelentése: mínusz). Ám amilyen jeges a táj, a történet annyira forró. Thriller ez a javából, húsz évvel ezelőtt ugyan nagyobbat szót volna, de szépen forgatott, fokozatosan adagolt valósággal. 

Lehetne megúszós is a sztori, de a rendező Lluís Quílez, aki egyben a forgatókönyv írója is, semmit nem bízott a véletlenre. Egy rabszállító elindul a téli éjszakában, egyik börtönből a másikhoz, és kit tudja, miért, olyan terepen halad, amely bármelyik horrorfilmben megállná a helyét. Ez ugyan a logika gyönge pontja, de a dramaturgia szempontjából szükséges.

A sztori innentől kezdve magától gördül, nagy csavart nem tartogat, ám annál több emberi lélekjátékot. Olyan ez, mint egy vászonra vitt színdarab, és ezt az is jól mutatja, hogy szereplőinek száma nincsen húsz. De a főbb szerepek listája is tíznél véget ér.

Javier Gutiérrez (Mocsárvidék, Az író) kiválóan hozza a becsületes Martín rendőr szerepét, aki ráadásul nem csupán a film végén kerül olyan helyzetbe, hogy erkölcsi döntést kell hoznia. Mert ha valamitől jó ez a film, az pontosan annak ábrázolása, hogy miként is kell vagy kellene megfelelni minden szabálynak, s hogyan kell emberként viselkedni olyan helyzetekben, amikor lényegében kiderül: a halál nemcsak arról szól, hogy az olyan lesz, ahogyan addig éltél, hanem arról is, hogyan kerüld el azzal, hogy változtatsz a sorsodon.

A film pontosan bemutatja, milyen a rabok és a rendőrök feszültséggel teli viszonya, és milyenné válik mindez akkor, ha a túlélésről van szó.

A Bajocero számos lehetőség mellett elmegy, ami a bosszúra szomjas lélek ábrázolásában rejlik, és kibontatlan az ártatlanok halálának magyarázata. Ha valamiben, a sztori talán éppen a háttértörténet megalapozatlanságában erős, ami bosszantó is. Hiszen ez az alkotás éppen emiatt lötyög, mint félig mert ételhordó.

Ennek ellenére mégis nézhető alkotás, ami nagyban köszönhető az operatőri munkának (Isaac Vila), a közeli képeknek, és annak, hogy a film tájainak fagyos hidege egy fűtött szobában is jól érzékelhető.