A szerelmesek napján mi másról is lehetne szó, mint a romantikus filmjelenetek aláfestő zenéiről. Két ember egymásra néz, tekintetük összegabalyodik, szikra éled, és elindul a lágy muzsika. De milyen?

Az efféle hangulatfestés legkézenfekvőbb dallama a Je T’aime andalító nyögdécselésmaratonja, melytől minden nő a húszas éveiben járó Jane Birkinnek érezheti magát, a férfiak pedig az ifjú Joe Dallesandro felsőtestét képzelhetik a sajátjuk helyébe pár percre.

Az 1969-es felvétel olyannyira túlfűtöttre sikerült, hogy

sőt, még a Vatikán is elítélte az orgazmikus taktusokat.

Az 1976-os Szeretlek, én se téged után olyan filmekben csendült még fel, mint a dilis Alul semmi, a Meg Ryan és Matthew Broderick románcát bemutató Meglesni és megszeretni vagy a Nick Nolte-féle Jó rabló. A közkedvelt Pletykafészek (Gossip Girl) sorozatban is elhangzott.

A másik nagy hollywoodi hálószobatitok Marvin Gaye ’73-as dala, a Let's Get It On. Austin Powers, Bridget Jones, A Simpson család, Dokik, Maffiozók (The Sopranos), Ki ez a lány? – a filmek és sorozatok listája hosszasan folytatható lenne még, annyiszor hallhattuk már felhevült pillanatok aláfestéseként.

A szöveg persze valóban erotikus, ám azt nem mindenki érti. Marvin Gaye érzelemteli hangja viszont már mindenkinek átjön, ahogy a funky közeg szimpatikus romlottsága is. És mintha mindez még nem volna elég, előkerülnek a vonósok (mint a hősszerelmes romantika nagyágyúi), majd egy buja szaxofon is.

De mitől szexi a szaxi?

Nyilván a neve miatt is, de nem ez a legfontosabb, hanem a hangszer megszólaltatásának a módja. Az emberi hang egyfajta meghosszabbítása ugyanis. Amely így képes búgni és visítani is. Néha lágyan simulékony, máskor élesen karcos. Hol önelégült, hol követelőző.

Emberi, érzéki, játékos. Velünk együtt lélegzik. Vagy éppen zihál.

Egyvalamire kell figyelnünk csupán: a hollywoodi filmek mára olyannyira megemelték az elvárásainkat a tökéletes randiról, hogy immár

Bizony, a szerelem mindig egy kicsit más lepedőn, mint a vásznon.