Történelemnek kicsit durva lenne. Ezt mondta egyik barátom, miután végignézte a George R. R. Martin regényfolyama alapján készült Trónok harca sorozat összes évadát, majd elgondolkozva hozzátette: de lehet, hogy tévedek.

Meglehet. Az amerikai író ugyanis tűpontossággal építette fel a Trónok harca kitalált világát, mély emberismeretről tett tanúbizonyságot történetének karakterábrázolásaiban, így kétség nem fér hozzá: ismeri a történelmet, ismeri az embert. 

S ha már tudja, miről szólnak az évszázadok, az uralkodóházak belső viszályai, tudja, mitől féltékeny egy asszony, és miért egy férfi; és miért lüktet az ér az ember homlokán, ha olyan hatalmat kap, amelynek erejével halandók sorsáról dönt, akkor miért ne lenne tisztában az ember lelke mélyén lakozó vágyak kavalkádjával is, és miért is ne tudná pontosan, honnan ered és hová vezet a gyomor tájékáról emelkedő szenvedés. Az ilyen író tudja, hogyan veszti el a józan eszét az, akinek homloklebenyében remeg a félelem, miért kapzsi az éhség, és hogyan költözik tekintetünkbe a gonoszság.

Mert ne legyenek kétségeink: a Trónok harca bár nem történelem, mégis a legtisztább valóság ígéretét hordozza magában. És a sorozat még csak mindössze tízéves. Éppen idén, áprilisban.

G. R. R. Martin fantasyt írt, ezt büszkén vállalja is, és abból sem csinál titkot, mit gondol a zsánerről. Egyszer, 2014-ben a Magyar Narancsnak adott interjút, amiben elárulta, hogy neki a Bibliában is vannak fantasyelemek, különösen Mózes történetét tartja annak, de A Gyűrűk Urát azért jobb fantasynek tartja. Ezzel lényegében csak arra utalt, hogy az emberi fantázia mindent megenged magának. Azt is, hogy olyan történeteket kreáljon, amiben az ember velejéig romlott, olyan, akinek bőre alatt kásás a zsírszövet, ereiben gyűlölethab bugyog. De egy író azt is megteheti, hogy a végletekig naivan szemlélje az élet dolgait, amiért megírt hőseinek „jutalma” olykor bitófa vagy pallos. A Trónok harcában a szépség hervadó virág, a lovagiasság kétes erény. A család pedig leginkább csak arra jó, hogy egyenes ágon öröklődjön a viszálykodás.

Az HBO 2006-ban döntött úgy, hogy megfilmesíti George R. R. Martin álközépkori, misztikummal kipárnázott sagáját. A cég vezetői ugyanis elolvasták A tűz és jég dalát, és minden bizonnyal azonnal rájöttek arra, hogy ennyi vér és hentelés talán csak John R. R. Tolkien, A Gyűrűk Ura regényfolyamában olvasható. Feltűnt a hasonlóság? Mindkét író nevében két, R betűvel kezdődő keresztnév szerepel. Tolkiennél Ronald Reuel, Martinnál Raymond Richard. Azt nem tudni, hogy a „kéterség” hajlamosít-e arra, hogy az írói fantázia népeket, fajokat irtson ki, embereket, másokat vagy orkokat; Tolkiennél Az öt sereg csatája lényegében maga a genocídium, de amíg Tolkien megjárta az első világháború poklát, addig Martin, tiltakozva a vietnámi háború ellen, anno megtagadta a katonai szolgálatot. Vagyis úgy tűnik, hogy a borzalmakat nem kell átélni ahhoz, hogy pontosan tudjuk, mi is a borzalom.

Tolkiennél jönnek az orkok, Martinnál a mások, holtukból feltámasztott féllények. És ha ez nem volna elegendő a pusztuláshoz, a történetek mélyén meglapul minden alapvető emberi tulajdonság, amely alkalmas arra, hogy bárkit boldoggá vagy boldogtalanná tegyen.

De maradjunk a Trónok harcánál. Mert ebben a történetben sok boldog embert azért nem találni. Mégis, amikor a sorozat Amerikában 2011 áprilisában elstartolt, megélt nyolc évadot. A történetet George R. R. Martin nem tudta olyan gyorsan írni, amennyire a mészárlásra, borzongásra, rácsodálkozásra kiéhezett nézőközönség nyomta volna az új epizódokat lejátszó tévé távirányítójának gombját, éppen ezért Hollywood beleszólt kicsit a dramaturgiába, de megérte: ha hihetünk a filmes statisztikáknak, a premierre 3,8 millióan voltak kíváncsiak, a nyolcadik évad záróepizódját pedig 19 milliónál is többen követték figyelemmel bemutatásának napján.

Ez akár azt is jelenthetné, hogy lám, igény van rideg valóságra, az egymást is eláruló ember bámulására. És csak remélni lehet, hogy mindez nem jelenti azt, hogy az ember eleve gazember volna. De azért kiderül, hogy a gonoszságért is ugyanúgy meg kell küzdeni, mint a jóságért. A világirodalom pedig már úgyis tömve van gyönge jellemek hadával, így miért a Trónok harcában ne lehetne minden kevert.

Ha valami hihetővé teszi a történetet, az éppen az, hogy rámutat arra, amit már Shakespeare is felismert: jó és rossz nem létezik, csak az, amit róluk gondolunk. Hát persze hogy Tyrion Lannister (Peter Dinklage) az apró ember, sebzett lélek, hiszen alkatánál fogva alkalmatlan arra, hogy uralkodónak lássák, miközben lelke mélyén kiváló stratéga. Hát persze hogy nővére, Cersei (Lena Headey) bűnös viszonyt folytat fivérével, Jamie-vel, mert aki saját vérének keverékéből nemz utódot, az a hatalomért bármire képes.

A Stark-ház tagjai pedig igazából olyanok, akár egy panelház összejáró lakói, de arra vágynak, hogy felüljenek a vastrón magasába, ahonnan az egész lakótelepet irányítani lehet. Kegyetlenségben azért mégse jutnak el odáig, mint Ramsay Bolton (Iwan Rheon), aki abban hisz, ha megnyúz valakit, az ugyan nem tanul a leckéből, de mindenki más igen, aki nem szívesen válik meg a bőrtakarójától.

Ebben az írásban, persze, lehetetlen felsorolni minden szereplőt, hiszen még Viharbanszületett Daenerysről (Emilia Clarke) is kiderül, hogy valójában semmivel nem jobb Petyr Baelishnél (Aidan Gillen), csak amíg Kisujj intrikával küld halálba bárkit érdekei szerint, a Targaryen lány ehhez felbérli a makulátlanok seregét, vagy éppen sárkányainak tüzével takarít.

Szép és reményekkel teli világot senki ne reméljen, aki a Trónok harcának birodalmába téved, de ez a világ legalább olyan, ahol a nők éppúgy a pusztítás résztvevői, mint a férfiak vagy bármiféle állatok és lények. George R. R. Martin legalább nem titkolja, hogy az egyenjogúság a gonoszságban és az ármánykodásban is érvényes, nem csak a szerelemben. Mert lám, a gonosznak is lehetnek vágyai, árnyalt érzelmei, igaz, ha azok beteljesületlenek maradnak, abba a fájdalomba egy egész vármegye népe belepusztul.

Nos, ha valaki eddig nem látta volna a Trónok harcát, az április 19-től az HBO3 csatornán naponta elfogyaszthat belőle egy-egy évadot. A sorozat pazar, képi világában, hangulatában maradandó élményt nyújt. Az emberi, családi tragédiákkal terhelt pandémia idején ugyan kevés vigaszt nyújt, de legalább megmutatja azt az elképzelt világot, amely abban a pillanatban, hogy megszületett egy író fejében, máris valóságossá vált – s amelyre talán még a lelkük mélyén is lelketlenek, a hazugok, a hatalomra folyton éhesek és a szívükben gyűlöletet rejtegetők sem vágynak.

Ám ha úgy hisszük, hogy a valóság azért mégsem olyan, mint amilyen világot George R. R. Martin a Trónok harcában teremtett, akkor vagy a történelmet nem ismerjük eléggé, vagy az embert. De az is lehet, csak önmagunkat.