Így kell sorozatot készíteni. Tisztán, sallangok nélkül, ahogyan azt az élet elénk hozza. Mint tengervíz a nyákot, a habot. Ilyen a norvégok Velkommen til Utmark, vagyis Isten hozott Senkiföldjén című sorozata. Ahogyan a sorozat egyik szereplője a lényeget összefoglalja:

Tudod, hogy megy ez itt fenn, északon... Itt nem lehetsz baloldali, nem lehetsz muzulmán, és legfőképpen nem lehetsz leszbikus.

Ha valamiért dicsérni lehet az HBO-t, akkor a nemzetek sorozatgyártásába vetett bizalom biztosan közéjük tartozik. Lám, a magyar filmgyártásban is milyen remek sorozat lett az Aranyélet, és hamarosan érkezik A besúgó.

Ezekről a magyar alkotásokról ugyan szomorúsággal teli szavakkal is lehetne íni, hiszen ha az HBO velünk élő társadalmi problémákról forgat filmeket, akkor ez azt jelenti, hogy a Kárpát-medence közepén, akár egy lavór alján, egymásba löttyen a társadalmi korrupció az állami maffia eszméjével, a közepében pedig a feljelentgető szomszéd és kolléga a vazallusvilág urambátyám bajszosaival dagonyázik. De az is lehet, ebben nem szabad kivetnivalót keresni, hiszen ahogyan mi nevetünk és szörnyülködünk a norvégok társadalmi gondjain, ők is ugyanezt teszik, ha eléjük tárul a magyar aranyélet tragédiája. És ez azért mégis film, nemde...

Mert van ez az Utmark nevű hely valahol északon, és aki járt már Norvégiában, az tudja, hogy minél inkább északra megy, annál távolabbra kerül a mindennapi valóságtól. Legalábbis mindattól a megszokott világtól, amire azt mondja, hogy ez az éjjelem és ez a nappalom.

Ez persze nem jelenti azt, hogy a sarkkörön túl ne volna élet, de hogy az egészen másmilyen, az biztos. Az, hogy ennyire aberrált volna, na jó, öntörvényű és kiszolgáltatott, ahogyan az Isten hozott Senkiföldjén című sorozatból látszik, talán túlzás – Utmarkban ugyanis alighanem a föld minden jóravaló pszichológushallgatója egyedi hangvételű disszertációra elegendő alapanyagot gyűjthetne –, de ez a film mégis egy rideg élethelyzet esszenciája, amit a forgatókönyvírók (Dagur Kári, Kim Fupz Aakeson) tökéletesen felismertek, és rittyentettek belőle tökéletes dramedyt.

Ebben a történetben ugyanis mindenki sérült. Valahogyan és valamiért. De az is lehet, nincsen itt semmi gond, mert olyan ember aligha él a bolygón, aki valahogyan és valamiért ne sérült volna. Csak ha az ember a zord északon él, akkor ott mintha minden tűpontosan kiélesedne. Úgy kell ezt elképzelni, mintha a fotográfusok a világ bármely táján készíthetnének kiváló képeket, ám igazán tűéleset csak a messzi északon.

De jó, menjünk sorjában.

• A birkapásztor totál alkesz – no, ehhez nem biztos, hogy északra kell utazni.
• Az őslakos számi olyan, mint sámán – ehhez sem kell messzire menni, táltost mifelénk is látni eleget.
• A lelkésznőből hiányzik az empátia – itt most inkább nem vonnék párhuzamot.
• A tanítónő identitászavaros, hazudós – ebben mi volna a norvég?
• A kurvák albánok, ám messze a legéletrevalóbbak – maradnék az inkább nem vonnék párhuzamot elvnél.
• A szeszcsempészek finnek – nálunk is országszomszédok, ez sem újdonság.
• A rendőr korrupt – milyen elvet említettem fentebb?
• A takarítónő Norvégiában sem csak asztallapot políroz.

Vagyis ha mindent összevetünk, nem is olyan távoli mindaz, és még csak nem is annyira norvégos, amit az első évadban látunk. És mégis az. Tökéletesen északi. Rideg, összebújós, rácsodálkozós és keserédes.

A sorozat operatőri munkája pazar. Persze, a norvég táj látványa eleve olyan érzést kelt, mintha a szemünk előtt születne a bolygó, és az istenek arrafelé még nem raktak volna elég talajt a sziklákra, és a növények is épphogy megkapaszkodnak egy-egy repedésben, de Andreas Johannessen kiváló munkát végzett a kamera mögött.

A sorozat másik egyedisége a látvány és a történetvezetés mellett a zene. Pontosabban a zenei háttér folyamatossága. Szinte alig van olyan jelenet, ami alatt ne szólna valamilyen muzsika. Hol gyöngébben, hol hangosabban.

Ha valaki szerette a Fargót, az Isten hozott Senkiföldjén első évadát imádni fogja. A világ, ahol a láp ha felenged, mindent elnyel, bűnt és boldogságot, farkaséhesen üvölt repetáért.