Mindig a szünetekkel van baj. Bár a Lupin című Netflix-filmsorozat szépen, mit szépen, pazarul indult, ám mindjárt az első évad felénél ketté is tört, a folytatás pedig olyan lett, mintha egyetlen történetet a végtelenségig nyújtottak volna.

Igaz, manapság az első évadok is lehetnek olyannyira rövidek, hogy a folytatásra rá lehet fogni, az már a második évad, ami után, persze, készül a harmadik, de így megtörni a varázst, ahogyan a Lupin esetében történt, nem illik. Ennél jobban már csak azt nem illik, hogy a folytatásból eltűnjön az erős kezdés lendülete.

Az első évadról itt mindent el lehet olvasni, a jó fogadtatást, a csavaros történetvezetést, a szerethető Omar Sy alakítását. Arra, mondjuk, kíváncsi volnék, hogy Maurice Leblanc, az eredeti Arsène Lupin írója mit szól ahhoz, hogy úri betörőjének hű követőjét 2021-ben egy nyugat-afrikai felmenőkkel rendelkező színész alakítja, de Leblanc egyrészt 1941-ben, hetvenhat éves korában meghalt, másrészt Lupin karaktere kicsit olyan, mintha Robin Hood és Sherlock Holmes alakját összegyúrták volna, és a nép egyszerű gyermekét, valamint a lángoló elméjű nyomozókat minden kultúrában szeretik.

Pedig nem. És ez a sorozat amúgy éppen ettől erős. Úgy adaptálja az eredeti, Leblanc-féle betörő karakterét, hogy az tökéletesen azonos értékűvé válik az eredetivel.

Szóval, ha már a szemünk előtt pereg a Lupin folytatása, muszáj beszélni arról a csalódásról, ami a második évadban könnyen ránk törhet. Miközben ez a csalódás hamis. Merthogy a film gyönyörűen forgatott, fényelése pazar, a vágások pontosak, a zenei aláfestés kellően dinamikus és melankolikus, és a szereplők is tökéletesek. Senki nem esik ki a szerepéből, hangulatában is erőteljes, a történetvezetés mégis annyira belassul, hogy hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy azt a varázsát veszíti el, amitől egy ilyen sorozat amúgy jól működik:

Az első évad ettől volt pazar. Ez a második meg, valljuk be, kicsit beáll a „gyártsunk sorozatokat”-elv rajongóinak táborába, vagyis nyúlik a történet, nyújtózik, akár egy végtelenbe merevített pillanat.

Ettől, persze, kevésbé nézhetetlen, sőt a Lupint muszáj nézni. Muszáj, mert bájos, sármos, kellően ironikus, és mert a gazdagoktól lopni mindenki szeret. Na jó, ez nincs így (ilyet senki ne mondjon otthon a gyereknek), és szerencsére lop helyettünk Diop, de úgy, hogy igazából nem is lop. Csupán elvesz, megtéveszt, éppen úgy, mint egy jó szélhámos. És a szélhámosok, főleg úgy, hogy minden tettük az egyetemes igazságot szolgálja (jelentsen ez bármit is), szimpatikusak. Mert azt teszik, amit mi soha nem tennénk. Mert mi azt hisszük magunkról, hogy jók és becsületesek vagyunk. Vagy nem hisszük ezt, de akkor meg mi vagyunk a szélhámosok. Azaz Lupin, vagyis Diop minden nézőpontból szerethető figura.

Vagyis a folytatásban Diop halad bosszújának beteljesedése felé, és még ha – köszönhetően a forgatókönyvíróknak – lassabban teszi is ezt, mint szeretnénk, elvisz minket a drámai végkifejlet színpadára, és mindjárt meg is ígéri, hogy visszatér.

Mert térjen is. Hiszen ha Diop története úgy érne véget, ahogyan a második évad utolsó részében látható, akkor soha nem tudjuk meg, hogy a bosszúnak van-e egyáltalán értelme. És a bizonyosság, hogy egyszer mindenkit utolér a végzete, nem kevés reménység egy olyan világban, amelyben a jó gyakran rossz, és a rossz a jóság ígéretét hordozza magában.

Vagyis röviden: a Lupin-sorozat meglassúdva is csavaros, fifikás, pazar.