Kicsit azért bosszantó, ha egy romantikus film nem dobbantja meg a szívet és nem juttatja eszünkbe azt, hogy talán nekünk is van egy utolsó szerelmes levelünk valahol a fiókban, olyan, amit kaptunk vagy amelyiket fel sem adtunk. De nem akarom elégetni sem a reményt mindjárt a kritika elején, hiszen annyifélék vagyunk, és minden szerelem, ami valaha átölelt bennünket, más és más. Másként éget, másként fáj.

Egyvalami azonban örök, ha már tudjuk, milyen a szerelem: a vágy és az emlékezet. Fellobbanó, sebet hagyó, gyógyító.

Ha valamit Az utolsó szerelmes levél című film rovására írhatunk, az talán éppen az, hogy bár egyszerre akar fellobbantani, sebet ejteni és gyógytani, de ez sosem egyszerre történik. De nézzük sorjában.

Fellobban

Nem, sajnos nem lobban. Nem érezni sem a szikrát, sem a gyújtópontot. Az addig rendben is volna, hogy a szerelem olykor – vagy gyakran – a semmiből támad. Akkor csap le ránk, amikor a legkevésbé számítunk rá. Márpedig a Netflix szerelmes filmjében most annyira tudható, hogy főhősünk és főhősnőnk egymásra fog találni, hogy szinte látni a rendező hosszú nyelű péklapátját, amellyel egymás felé terelgeti őket. Ez amúgy még rendben is volna, különben hogyan találnának egymásra, de egy romantikus film nézése közben mégis szükség van arra a kis izgalomra, amivel szurkolunk a szereplőknek, hogy omoljanak végre egymás karjaiba.

Itt meg tudjuk, hogy így lesz. Kicsit leegyszerűsítve olyan hasonlattal lehetne élni, hogy aki felnőtt filmet néz, igen, olyat, az szinte biztos lehet benne, hogy amennyiben a történet szerint anyut otthon elhanyagolják, akkor a jelenetben felbukkanó izmos szomszéd hamarosan meg fogja anyut vigasztalni.

Az utolsó szerelmes levél című filmben ez nem a színészek hibája, ők csak azt játsszák, amire instruálták őket. Shailene Woodley szép és gyönyörű (bár ezt csak óvatosan írom le, mert Boris Beckert is valami hasonló kijelentés miatt hurcolta meg, gyalázta rommá az internet népe, hej!), Callum Turner kellőképpen sármos és ábrándos, és mégsem érezni azt, hogy ez a két ember a filmben egymásba szeret. (Ja, aki teheti, szigorúan csak feliratozva nézze, mert ha a magyar szinkronon múlna, Turner talán sosem találna igaz szerelemre.) Ez abból fakad, hogy nem érezni a fellobbanást közöttük. Szinte hallani a rendezői instrukciót, hogy és akkor most, csapó három, szerelem, tessék!...

Hát nem csapódik. Ennyi erővel Monica Belluccit (Maléna) is összehozhatnánk James Waterstonnal (az egyik diákot, Gerard Pittset játszotta a Holt költők társasága című filmben). Én mondjuk azt a szerelmet is el tudnám hinni, hiszen egy romantikus filmben is fontos a hit, és még szurkolnék is Waterstonnak, de itt egyszerűen nem érezni a kémiát Woddley és Turner között. Így persze nehéz elképzelni a szerelmet. Legfeljebb a sajátunkat lehet, és ez nem is hangzik olyan rosszul...

Sebet hagy

Na, a film ebben azért már nem annyira tévutas. Mert azt azért pontosan megmutatja, hogy az ember mennyire lovagiasan (majdnem azt írtam, hogy gyáván) tud viselkedni, amikor szeret valakit. Miközben a szerelemnél aligha van önzőbb érzelem. Persze vannak az olyan mondások, hogy ha valakit igazán szeretsz, tiszteletben tartod az érzéseit, és még azt is, ha nem ír, ha nem válaszol, ha nem keresi a társaságodat, de ha valamiben, talán éppen a szerelemben lehetne halálosan őszinte mindenki. Mert ekkor talán el lehetne kerülni az olyan félreértéseket, amelyek képessé tesznek bennünket arra, hogy hónapokig, mit hónapokig, évekig ne beszéljünk azzal, akit szeretünk. 

No de most mindenki tegye a kezét a szívére! Vajon hányan vagyunk olyanok, akik ne tudnánk, hogy csak menni, tenni érte, és a szerelmet nem fájdalmában, hanem kiteljesedésében élhetnénk meg. Az utolsó szerelmes levélben hőseink az önsanyargatást választják, de ezért legalább nem lehet őket elítélni. Sem a rendezőt, sem az írót (Jojo Moyes). Ez legalább emberi.

Gyógyít

A film története két idősíkon fut. Ebből a fajtából láttunk már sokkal, de sokkal jobban sikerült alkotást is (pl. Szerelmünk lapjai), és ez Az utolsó szerelmes levélnél is működhetett volna, csak a két idősík (1965 vs. jelen) valahogyan elcsúszik egymás mellett. A jelenben egy újságíró (Felicity Jones alakítja) megtalált szerelmes levelek nyomába ered, hogy kiderítse, kik írhatták egymásnak, élnek-e még (nem kicsit a Levelek Júliának című film utánérzése ez, de felrémlik A másik férfi története is Antonio Banderasszal és Liam Niesonnal, de itt ez a szál teljesen kibontatlan, pontosabban odavetett marad), és közben beleszeret az archivátor srácba (hát persze).

Ez a történet nem feltétlenül gyógyít. A reményt sem mutatja meg. Mégis fontos példázata annak, és ebből a szempontból szinte kötelező filmmé kellene tenni minden iskolában, na, jó, filmklubban, hogy ha valakit szeretünk, és testünk minden porcikája arra vágyik, hogy a másikkal legyünk,

• akkor induljunk el a másik felé,
• nyissuk ki azt a mailboxot vagy levelesládát,
• küldjünk neki üzenet,
• és emeljük fel azt a telefont

– különben úgy járunk, mint Jennifer Stirling és Anthony O’Hare a filmben, akik még arra is képesek volnának, hogy egy egész életet úgy éljenek le, egymástól nem is annyira távol, hogy mindvégig egymásra vágynak.