Ez a film, ha húsz évvel korábban készül, akkor sem lehetne ikonikus. A Beckett legfeljebb egy old school, hétvégi délutáni filmélmény egytől háromig, és akkor még aludni is lehet az ötórai tea előtt.

S hogy érdekes volna? Ezt nagyjából onnan lehetne megközelíteni, hogy a filmben van két színész, Alicia Vikander (Anna Karenina, A dán lány, Lara Croft) és John David Washington (Ballers, Tenet), és marketingszempontból mindketten nem csupán önmaguk miatt érdekesek, hanem azért is, mert Vikander Michael Fassbender felesége, Washington pedig Denzel Washington fia, de azért mondjuk ki bátran: nem biztos,

Vagyis ha Vikandert és Washingtont kivennék a képletből, lehet, nem is maradna sok indok arra, hogy ezt a filmet megnézzük. Vikander így sem tűnik fel sokszor, de annyiszor éppen, hogy a filmet vele is lehessen promotálni.

Pedig a történet lehetne érdekes is, csak valamiért éppen az alapjánál roppan meg. A túlságosan idilli nyitány eleve azt sejteti, hogy itt valamilyen más történet következik, semmint két ember görögországi románca. De arra a legkevésbé számítunk, talán mert kissé dramaturgiailag erőltetett is, hogy a balesetet okozó Beckett ellen nyomozás sem indul. Mintha teljesen természetes volna, hogy aki az autójával lezuhan az útról, áttöri egy ház falát, és ebbe még az is belehal, akit elvileg a világon a legjobban szeret, de még csak annyit sem mond a szüleinek, hogy bocs, én voltam a hibás, és hogy meghalt, igen, meghalt – na, ott valami nem stimmel már az alapvető erkölcsi üzenettel sem.

Cserébe viszont a nyakunkba akasztanak egy menekülős történetet, ami nem olyan bonyolult, de annál bonyolultabbá tett bonyodalom felé vezeti Beckett életét. A főhős megpróbál eljutni Athénba, ahol várja már a politikai káosz minden filmes kliséje.

Ha amerikai lennék, most biztosan azt mondanám, az nem lehet, hogy az USA ne védje meg állampolgárait. Az nem lehet, hogy a CIA tényleg ennyire gonosz. Ez ráadásul már nem az első olyan film, ahol az államérdek az emberélet érdeke felett áll, és ha még sok ilyen filmet forgatnak, nem csodálkoznék azon, hogy az állampolgárok előbb vagy utóbb azt mondanák, hogy pusztuljon az, aminek pusztulnia kell. Ha így haladunk, hamarosan megjelennek az olyan filmek, ahol a fifikás hétköznapi emberek, kiugrott ügynökök úgy döntenek, hogy felszámolják a titkosszolgálatokat, de legalábbis keresztbe tesznek nekik – bár ilyenre azért már jócskán van példa a filmtörténelemben (A Pelikán ügyirat, Összeesküvés-elmélet, Védhetetlen, Rejtjelek sorozat, Snowden, Homeland).

Beckett Odüsszeiája ráadásul meglehetősen suta ebben a filmben, és egy átlagember aligha képes ilyen rövid idő alatt egy kisebb szuperhős gyermekévé válni. Az pedig, ahogyan több méter magasból ráugrik egy parkolóházból érkező autó tetejére, ráadásul úgy, hogy a mozgó autót nem is látja, csak hallja az érkezését, az hasonlatos Albert Einstein relativitáselméletéhez: tudjuk, hogy van, csak nem könnyű megérteni azt, hogyan is...

A filmbéli táj legalább szép, de történetünk szempontjából ez mindegy is, mert nem releváns. Washington bolyongása olyan, mintha diafilmet néznénk. Ha a jelenteket egymás után tekerni kellene, akkor is értenénk, hogy még mindig bolyong, a gonosz szereplők pedig akkor is feltűnnek a színen, ha nem értjük, hogyan is kerültek oda. Mintha a rendező, Ferdinando Cito Filomarino azt gondolta volna, hogy ha nem mutatja meg a félelem tárgyát, akkor nincsen félelem sem.

Érthetetlen, hogy ebben a filmben ki látott akkora együttműködési lehetőséget, hogy beszálljanak az olaszok, a brazilok, a görögök és az amerikaiak. Kis túlzással: ezt a filmet egy szűk stáb is leforgathatta volna, egyetlen nemzet egyetlen stúdiója, de ha erre volt igény és főleg lehetőség, nem szabad elvitatni senkitől a vágyat, hogy a pénzét arra költse, amire akarja.

Összességében a film eldöcög, és ha valaki úgy dönt, hogy a nézése közben fogyasztaná el vasárnapi ebédjét, nem kell attól tartania, hogy a kezében megáll a kanál. A levest szépen, folyamatosan lehet kanalazni, a rántott húst szeletelni, és ha véletlenül kilöttyen a szóda az abroszra, nem maradunk le semmiről, ha felitatjuk szalvétával.