Kate az új hősnő. Mert mostanában már úgy jönnek felénk a hősnők, mint egykor a május elsejei felvonuláson a gyári dolgozók. Kezükben zászló, ajkukon ének, zengik a dalt üde mámoros ajakkal, hogy elég volt a Jason Stathamek és Matt Damonok világából, egy nő is képes úgy hentelni, jakuzákat halomra ölni, mint a Steven Seagalok. 

Ezúttal Mary Elizabeth Winstead az, aki bérgyilkosként mészárol le bárkit és akárkit, és filmszerű hasonlattal élve: jól áll neki a halál.

Azt mondjuk nem könnyű megérteni, mitől lenne jó egy olyan alkotás, amelyben embereket, családapákat kaszabolnak, lőnek halomra, de ha hihetünk annak a mondásnak, miszerint a filmek csupán a valóság tükröződései, ne legyen kétségünk: a világ sokkal brutálisabb hely annál, mint gondolnánk. Vagy a világnak csupán az a szelete, amelyet nem ismerünk, nem látunk. S valljuk be: nem biztos, hogy ismerni akarjuk, nemhogy látni.

Cedric Nicolas-Troyan rendező klasszikus csavaros gyilkolós történetet hoz elénk. Kate (Mary Elizabeth Winstead) kicsit ugyan olyan, mint Mathilda a Léon, a profi című filmből, vagy Nikita a Nikita című filmből, esetleg Hanna Heller a Hanna – Gyilkos természet című filmből, illetve Ava Faulkner az Avából, de ezen nem kell meglepődni, hiszen egy profi bérgyilkos profilja a forgatókönyvírók szerint csakis egyféle lehet – még Cataleya Restrepo is segítséget kap a családtól a Colombiana című filmben.

Szóval Kate igazi halálosztó, kinek szívében csak akkor üt lágyabban a billentyű, ha a célkeresztben egy gyermeket is megpillant. Mert a szabály az szabály: gyerek előtt sosem öl.

Ennek azonban ára van. Ezt Kate is tudja, ám a lélek dolgai gyakran függetlenek mások akaratától. Vagyis nem kell azon csodálkozni, ha akadnak olyanok, akik azokra vadásznak, akik vadásznak rájuk. Lássuk be, egy bérgyilkosra nem éppen az életbiztosítók vadásznak.

Csavaros film a Kate. Szépen forgatott. Minden olyan, mint egy tökéletes képregényben: sötét, fényes, árnyékokkal teli. Japánban ráadásul minden nagyon véres.

Ám ami különösen klasszikus ebben a filmben, az a mindig és folytonos feltámadás ígérete. Ha anno a szovjet filmgyártás nem lett volna annyira zárványos, mint amennyire vasfüggöny mögé rejtett, Csapajev elvtársból ma tökéletes őshőskarakter lehetne, de szigorúan csak abból a szempontból, hogy őt se fogta se a golyó, se a kard. De milyen is legyen egy igazi halálosztó, ha nem olyan, akit ha megmérgeznek, megszúrnak és átlőnek, úgy megy tovább előre, mintha csak a dalt dúdolná?

az éjjel soha nem érhet véget.

De ne legyünk szentimentálisak. Anno Josselin „Joss” Beaumont parancsnokot (a napokban elhunyt Jean Paul Belmondo alakította) simán csak agyonlőtték, ám milyen szépen előkészített halála volt. Erről szólt A profi című film. Manapság már olyanok a hősök és immár hősnők, mint az operaénekesek: a legszebb áriákat akkor éneklik, ha előadásukhoz angyali segítségre van szükség.

Mary Elizabeth Winstead azonban jó hősnő, még akkor is, ha foglalkozása az, hogy embereket öl. Már a Magyarországon forgatott Gemini Man című filmben is erős karaktert kapott, olyan ügynökét, akiben benne van az, hogy ő lehessen a női Statham. De a kérdés örök: tényleg erre van szükség? A világnak olyan hősnők kellenek, akik konkrétan gyilkológépek? Mondjuk a férfi hősöknek sem kellene azoknak lenniük. De ez ilyen műfaj. A hentelős.

A film ékessége lehetne Woody Harrelson, ha szerepe nem volna ennyire kommersz. Őt Kate összekötőjeként láthatjuk. Karakterében nincsen semmi izgalom, semmi színészi játékot követelő. A szereplők válogatásakor nyilván üzleti szempontok számítottak, amikor a producerek ráböktek a fényképére. Kár. De ez csak nekünk kár. Neki bevétel.

Összességében kellemes zsánerfilm a Kate. De ezt leírni is rémisztő. Az esztelen gyilkolás, legyen az bármennyire művészi, aligha juttat bárkit a mennyországba. Legfeljebb az aktuális filmes toplisták élére.