Sajnos (vagy nem sajnos) a megkönnyezést nem lehet megúszni, nekem legalábbis nem sikerült a Karlovy Varyban és a miskolci CineFesten bemutatott Külön falka, Kis Hajni rendező első nagyjátékfilmje nézése közben. Kevés ilyen empatikus filmet látni manapság, ahol ennyire a marginális élethelyzetbe szorultak lelkén, sorsán keresztül látjuk az élet igazságait és főleg igazságtalanságait, az ő világukba vonódunk be, onnan látunk, szinte anélkül hogy a film részrehajló vagy didaktikus lenne, vagy elveszítenénk külső szemünket, józan megítélésünket. 

A Külön falka a 12 éves, nyiladozó értelmű árva kislány, Niki (Horváth Zorka) és a börtönt megjárt, jelenleg is nehéz sorsú, fix lakhely nélküli, egyik napról a másikra tengődő, az agressziót napi szinten zsigerből alkalmazó apa kivételesen nehéz és kivételesen széppé váló kapcsolatát helyezi a középpontba, amelyet a már eddig is rendkívüli empátiát mutató kisfilmjeiről (Szép alak, Last Call) ismert rendező nem pusztán az egymásra találás, az összeborulás, a szépség felől mutat be, hanem bizony a kapcsolat és a helyzet buktatóit, veszélyeit is elénk tárja.

Azt például, hogy a mintakövetés mint pszichológiai jelenség (a rossz mintáé is) a gyermeknél akkor is jelen van, ha Niki valójában elszörnyed, elborzad apja agresszív tettétől. Egy másik helyzetben mégis – esetleg tudtán kívül – simán alkalmazza. Niki ugyanis az iskolában ugyanazt a módszert használja konfliktusmegoldáskor, amit az apjával való találkozás során a diszkóban látott, konkrétan verekszik, méghozzá ugyanúgy, ahogy apját látta félholtra verni egy balhés vendéget a diszkóban, tehát ebben az egymásra találásban bizony a veszély is benne van.

Apa és lánya kapcsolata a kislány akarásából indul el, ő az, aki az őt nevelő nagymama (Füsti Molnár Éva) tiltása ellenére felkeresi Tibort, mert hiányzik neki egy apa, tudni szeretné, ki ő, és mindenáron kapcsolatba akar kerülni vele.

Gyermek és apja ugyanakkor kölcsönösen javítják, nevelik egymást, van például az a jelenet – minden jelenet egyébként képileg és tartalmilag is megkapó, különleges és felejthetetlen –, amikor a munkásszálló közösségi konyháján Tibor főzne a lányával, erre jön egy lepukkant idős pár, hogy megfőzze a maga elemózsiáját, és az apa éktelen haragra gerjed, elüldözné a két szerencsétlent, majd sértődötten maga vonulna el, mire a lánya megmutatja, hogy bár a főzés intimitása odalett, nem tragédia másokkal együtt főzni, a konyha pedig valóban közös, más is használhatja, elvégre nem használják mind a négy gázrózsát egyszerre.

A filmnek az empátián, a kapcsolatok összetettségének bemutatásán, az igen jó ritmuson és az átgondolt dramaturgián túl talán legnagyobb erénye az, hogy bemutat egy másik világot, amely nem a miénk, mindennapi életünket a különböző elfogadott fórumokon elfogadott módon élőké, hanem egy árnyékosabb, bizonytalanabb, nehezebb közeg, ahol azonban ugyanúgy működik az igazságérzet, működnek a viselkedési normák azokon a kereteken belül, amelyek nem feltétlenül rosszabbak, csak nem együttélés- vagy társadalomkompatibilisek. 

Szép jelenet erre az iskolai fogadóra Niki kutyaszarral besározott tornacipője kapcsán, ahol bizony a gőgös barátnő comme il faut anyukájának viselkedni tudása hamar kevésnek bizonyul az igazán mély emberi igazságokhoz képest.

Egy ilyen filmnek, amely társadalmilag és az egyéni sorstragédiák felől nézve is olyan problémát feszeget, amellyel munka van, amellyel mindannyiunknak feladatunk van, könnyű a végét elrontani, giccsbe oltani vagy példázatossá tenni. Szerencsére itt egyik hibát sem követi el a rendező, semmi ilyen nem történik, az ad hoc Barcelonába tartó kiruccanáskor még nem tudjuk, mi lesz a sztori vége, a történetszövés és a képi megvalósítás is különböző fordulatokra ad esélyt; ám a végén mégsem azok jönnek be, viszont ami megtörténik, szervesen következik az előzményekből, és pszichésen is alátámasztott.

A főszereplőt alakító Dietz Gusztáv nem színész, és nem is az a megfelelő szó rá, hogy eljátssza a szerepet, inkább mélyen és behatóan ismeri a közeget, és a szerepében rejlő összetettséget (bűnözői vagy bűnözőközeli közeg, korábbi sérülések, magas fokú igazságérzet, a vélt vagy valós sérelmek elleni erős küzdelem, agresszió) valószínűleg személyiségében és eddigi életútjában hordozza.

akinek a nyakára tetovált tetkójára, haragot, sértettséget, ki tudja, milyen sötét múltat tükröző tekintetére elég egyetlen pillantást vetni, hogy kialakuljon vagy megerősödjön akár a filmbeli történetben, akár a valóságban az előítélet. Egyszóval Dietz Gusztáv telitalálata és központi ereje a filmnek.

A Nikit játszó Horváth Zorka pedig – ha eddig még nem nőtt fel idő előtt – bizonyára megtette ezzel a filmmel. De a legnagyobb teljesítmény mégis a rendezőé, aki egy szép, érzékeny, különleges és fontos filmet tett le az asztalra kis költségvetéssel, az Inkubátor Program segítségével, megmutatva, hogy valódi elfogadás is lehetséges.