Az nem vitás, hogy érdemes volt várni a legújabb James Bond-mozira, mert a Nincs idő meghalni jó film. Más kérdés, hogy a zsáner rajongói nem feltétlenül azt kapják, amire számítottak. Daniel Craig valószínűleg élete alakítását nyújtja, és Léa Seydoux sem marad el tőle.

Fél évszázadnyi moziba járás után életemben először végigvártam, amíg az utolsó név is lepörög a stáblistán, mert egész egyszerűen nem voltam képes felkelni a helyemről. Már olyan stábtagok bukkantak fel a vásznon, mint az „office housekeeper”, vagyis az irodagondnok, de én még mindig ott ültem a nézőtér félhomályában, és azon törtem a fejem, hogy most mi lesz. 

A legújabb Bond-film feje tetejére állította a világunkat, az enyémet mindenesetre teljesen, de ahogy körbesandítottam, örömmel konstatáltam, hogy rajtam kívül még legalább kéttucatnyian ülnek megkövülten, pedig lassan már a világítást is bekapcsolták.

Aztán kikászálódtam a fotelemből, és félig-meddig alvajáróként kibotorkáltam a Váci útra. Már a Nyugatinál jártam, amikor észrevettem, hogy az olvasószemüvegemet ott felejtettem az ülésemen, de csak legyintettem, annyit nem ér az egész, hogy visszamenjek érte. 

Még a végén megtörne a varázs.

A huszonötödik Bond-mozi más volt, mint a többi huszonnégy. Illetve már az első olyan epizód, amelynek Daniel Craig volt a hőse, a Casino Royale is kilógott egy kicsit a sorból. Aztán a Quantum csendje még jobban, a Skyfallról nem is beszélve. A Spectre – minden idők lelkileg leginkább sérülékeny, egyre több emberi vonást felvonultató Bondjával – pedig már előrevetítette a Nincs idő meghalni sokkoló fináléját.

Ebben a Bond-opuszban egymásra rakódnak az idősíkok. Régmúlt, félmúlt, jelen – mintha egy angolnyelv-könyvet lapozgatnánk, benne a past perfect, a present perfect és a present continuous tense-szel. De cseppet sem zavaró ez az ugrabugrálás, mert a cselekmény feszültsége, a bezúduló sportkocsik, terepjárók és motorkerékpárok dübörgése, a lélegzetelállító kaszkadőrmutatványok – amelyeknek jelentős részét maga Craig mutatja be, kiérdemelve a stábtagok elismerését, ahogy azt olvastuk a forgalmazó által hozzánk eljuttatott ismertetőben –, a fizika törvényeit meghazudtoló ugrások, repülések, esések és talpra pattanások folyamatosan a kritikus tartományban tartják a pulzusunkat legalább a két és fél órás film közepéig.

Kicsit túlságosan is a sci-fi határait feszegeti az is, ahogy Blofeld (Christoph Waltz) a börtöncellájából mozgatja a szálakat, még egy tömeggyilkosságot is megszervezve. 

De Bond (Daniel Craig) túl az ötvenen is lenyűgözően elegáns és férfias (azért nem írunk ötvenhármat, mert a forgatás 2019-ben zajlott, és akkor még csak 51 éves volt a színész), úgy áll rajta a Tom Ford öltöny, mintha ráöntötték volna, ökölcsapásainak súlya van, metszően kék szemének tekintetével üveget lehet hasítani. Nem az eredeti film érdeme, de Stohl András magyar hangja még egy dimenzióval gazdagítja Craig amúgy is sokrétű alakítását.

Léa Seydoux a Spectre után a „Nincs idő meghalni”-ban is méltó partnere Craignek. Madeleine Swann szerepében bőven megállja a helyét a Bond-lányok hosszú sorában, sőt még übereli is Ursula Andresst, Kim Basingert, Barbara Bachot, Famke Janssent, Halle Berryt, Rosamund Pike-ot, Eva Greent és a többieket. Kivéve talán Sophie Marceau-t, de ez erősen szubjektív vélemény, mert a francia dáma a személyes kedvencem. 

Szóval, Mademoiselle Seydoux elrabolja Bond szívét, de nemcsak az övét, hanem mindannyiunkét. Pedig Léa nem tipikus bombázó típus a kis réssel a két metszőfoga között, de olyan a kisugárzása, a jelenléte a vásznon, hogy az már szinte perzsel. Tökéletesen hihető, hogy az első húsz-huszonkét epizódban a női nemet csak afféle mutatós háttérnek, tartozéknak tekintő, igazi macsó Bond az utolsó két-három filmre megszelídül, mi több, már-már igába hajtja a fejét. 

Blofeld (Christoph Waltz) ezúttal is lenyűgöző, még ha van is a figurának egy kis Hannibal Lecter-bukéja, ahogy a sittről irányítja a történéseket. 

Akivel van egy kis bajom, az Rami Malek, vagyis szerepe szerint Lyusifer Safin. Vele is az a fő probléma, ami annak idején szegény Bárdy Györggyel is megesett. Bárdyra olyannyira ráégett Gugyerák szerepe, hogy a közönség akkor is kuncogni kezdett, amikor egy Shakespeare-drámában lépett a színpadra.

Az egyiptomi származású színész erről nem tehet, talán Cary Joji Fukunagának, a rendezőnek kellett volna olyasvalakit választania, akit kevésbé azonosít a néző egy korábbi figurájával. 

Cserébe egyik-másik mellékszereplő zseniálisat alakít. Például Bond CIA-s haverja, Felix Leiter, akit Jeffrey Wright hoz olyan jenkis lazasággal, hogy még a saját halálát is poénosra tudja venni. A kubai ügynököt, a szerepe szerint mindössze háromhetes kiképzéssel a jelenetbe berobbanó Palomát (Ana de Armas) egy pillanat alatt a szívünkbe zárjuk, latinosan könnyed karaktere a film üde színfoltja. És ahogy verekszik! Miközben a freskókról Che Guevara, Fidel Castro és Camilo Cienfuegos néz le rá rosszallóan… M-nek (Ralph Fiennes) ezúttal kevés jutott a forgatókönyvből, ahogy Moneypennynek (Naomi Harris) is. A sorozatban újonc Nomi, az új 007-es ügynök Bond nyugdíjba vonulása után, viszont lehengerlő Lashana Lynch alakításában. 

Szóval pörög a film rendesen, hogy aztán körülbelül a felénél szépen leüljön. Elfogynak az autós üldözések, belefáradnak a szereplők a bunyókba, és áttevődik a történet a lélektani síkra. Ami nem feltétlenül baj, csak éppen mi egy kalandfilmre ültünk be a moziba. Bond egyre többet filozofál, sok a könny és kevés a humor, pedig ez utóbbi a Bond-filmek egyik nagy erénye. Persze azért be-becsúszik néhány feledhetetlen egysoros (Madeleine: „Valamit el kell mondanom, James.” Bond: „Lefogadtam volna…”), de kevesebb a megszokottnál és a kelleténél. 

A festői hátterekkel is így vagyunk. A norvég tajga, a délolasz világörökségi kisváros, Matera, aztán a jamaicai Port Antonio mind-mind hamisítatlan kulisszái egy belevaló Bond-opusznak, de aztán másfél óta elteltével leragadunk egy második világháborús tengeralattjáró-támaszpont belsejében. Persze ott is elcsattannak pofonok, fel-felberreg a géppisztoly, de valahogy

Szóval, aki úgy ül be a „Nincs idő meghalni”-ra, hogy élete legjobb Bond-moziját fogja kapni, az lehet, hogy csalódni fog. Aki viszont szereti a pszichodrámát, az bőven megkapja jegye árának ellenértékét. 

Ami viszont egyértelmű: Daniel Craig nagyot alakít, talán karrierje legjobb Bondját hozza, az őrlődő, érzelmes, ellágyuló 007-es ügynök szerepében. Méltóképpen búcsúzik a filmtörténet legikonikusabb kémfigurájától. 

Nincs idő meghalni (No Time to Die) 

angol–amerikai, magyar szinkronnal. 163 perc.

Forgalmazó: Forum Hungary 

Rendező: Cory Joji Fukunaga

Főbb szereplők: Daniel Craig, Léa Seydoux, Rami Malek, Christoph Waltz, Ralph Fiennes, Ana de Armas, Ben Whishaw, Jeffrey Wright, Naomi Harris, Lashana Lynch.