Enyedi Ildikó új filmjét, A feleségem történetét nem tudjuk előzetes várakozásoktól mentesen nézni, hiszen itt volt Cannes, vártuk, reménykedtünk, hogy magyar film nyer, és volt is erre esély, a francia lapok és kritikusaik az egekig magasztalták, és nem csak azért, mert nemzetközi hírű színésznőjük, a bájos szépségű Léa Seydoux volt a női főszereplő. A franciáknak amúgy is bejönnek a párkapcsolati felhőkkel színezett történetek, főleg ha szépek, márpedig A feleségem története felhős is, szép is.

Ami rezgette a lécet, az az amerikai filmkritikusok egybehangzó kritikája volt, minek következtében a rendezőnek Cannes-ban hosszasan kellett pátyolgatnia a teljesen összeomlott holland színészt, Gijs Nabert, akit egyébként, ahogy a stáb egészét, a premierközönség állva ünnepelt. Ezenkívül ezek az értetlen angolszászok bírálták a párbeszédeket, hogy a filmben elhangzó angolság nevetséges, hogy nem így beszéltek angolul a 20-as években, de egyrészt a film párbeszédeivel (bár itthon a szinkronizált verziót láthatjuk) semmi baj, másrészt noha Füst Milán eredetijének egy része Londonban játszódik, Enyedi ezt a helyszínt Hamburgba teszi át. Tehát arról az amerikai kritikusoknak talán felszínesebb véleményük lehet, miként beszélt angolul egy francia nő és egy holland hajóskapitány Hamburgban, mert nyilván nem úgy, ahogy angol honfitársaik beszéltek Londonban.

Na de nem is ez a gond. Magam is olvastam ezeket a kritikákat, melyeknek gyakorlatilag sikerült hazavágniuk a filmet, az egyik egyenest odáig ment, hogy Gijs Naberbe annyi férfiasság, meggyőző erő szorult, mint egy a nyílt tengeren felbukó faékbe. A vélemény szabad persze, de látszik, a kritikus nem olvasta Füst Milán művét, mert ha olvasta volna, tudná, értené, hogy 

aki olykor képes támasza lenni a nőnek, olykor meg ő szorulna támaszra. Viszont folyamatosan, az őrülésig párbeszédben van önmagával.

És Gijs Naber Störrje pont ilyen. Hol férfiasan vonzó és erős, hol totálisan bizonytalan, hol ijesztő, hol rejtélyesen visszahúzódó, de semmiképp se kiszámítható, még önmaga számára sem. És mindenképpen, a kezdetektől fogva esendő. Nekem az az érzésem, ő olvasta Füst regényét a kritikussal ellentétben.

Léa Seydoux is tökéletes választás Lizzy szerepére. Franciásan frivol, életvidám, olykor spleenes és kiszámíthatatlan, bájosan kacér, de legfőképp gyermeki. Olyan gyermekire veszi Lizzyt, hogy nem tudunk haragudni rá. Emiatt a gyermekiség miatt Enyedi Lizzyje sokkal bájosabb, szimpatikusabb, mint Füsté (azaz Störré), sőt Enyedi filmjét látva még afelől is elbizonytalanodunk, ez a nő egyáltalán megcsalja-e a férjét, vagy csak nincs tisztában önnön bájosságának, viselkedésének hatásával, és nincs ellenére, ha a férfiak röpködnek körülötte. (Miközben a regényben ez az érzés az olvasóban jóval egyértelműbb, legalábbis jóval hamarabb és jóval erősebben alakul ki.)

A szinkronról már nem tudunk ilyen pozitívan nyilatkozni, hosszú-hosszú idő, mire a filmben egyébként színészként is szereplő Hajduk Károly hangjához hozzászokunk Störr kapitány orgánumaként, egyáltalán nem ilyen ennek az óriási, hollandus, mackós férfinak a hangja, jóval öblösebb, teltebb, Kurta Niké hangja pedig ugyan illik Léa Seydoux-éhoz, a szinkron mégse jó, és ez sokat ront a film élvezeti értékén. Olyan, mintha egy nap lett volna az egészre, és gyorsan meg kellett csinálni, pedig jó lehet egy szinkronszínészi alakítás is, egy ilyen nagyszabású alkotásnál pedig sokkalta nagyobb figyelmet kellett volna neki szentelni.

Enyedi saját filmjéről azt mondta, szerelmes levél minden tökéletlen férfinak, de

Látásmódja nem a férfié vagy a nőé a regénnyel ellentétben, ahol a látásmód csak és kizárólag a férfié. Enyedi igazából kívülállóként, óriási empátiával és szeretettel írja meg ezt a történetet, melynek drámái nem billennek sem a férj, sem a feleség irányába, inkább egy kapcsolat hosszú távon történő kibontakozásának és megmaradásának lehetetlenségét erősítik meg, amiben kulcsfontosságú a kommunikáció, illetve épp a kommunikáció hiánya. Az egymás mellett elbeszélés, egymás mellett élés, a valós, nyílt, őszinte kommunikáció hiányának ábrázolása a film nagy erőssége.

A rendező és a kritikusok is kiemelték, hogy Enyedi előző filmjével, a Testről és lélekről-lel ellentétben ezúttal nem saját történetről van szó, hanem hű adaptációról, amiből az adaptáció igaz, a hű csak többé-kevésbé, aminek talán a terjedelmi korlát (a film így is két óra negyven perc, de szerencsére nem érezzük elviselhetetlenül hosszúnak), talán a regényírói és a filmnyelv különbözősége az oka. Persze nyilván a rendezői döntések is, például abban a jelenetben, amikor Störr leleplezi Lizzyt a tengerpartra tartva a vonatkupéban szeretőjével, Dédinnel, és jól behúz neki, nagyon várnánk azt a mondatot, ami a regényben elhangzik, hogy „és ajánlom, hogy elvegye őt, mert nem tűröm, hogy a volt feleségem kurva legyen”.

valami miatt azonban nem hangzik el. Ahogy az a kulcsjelenet se szerepel a filmben, amikor Störr kapitány megöl egy embert, egy sofőrt, aki a pénzét akarja elvenni, pedig ezt a jelenetet le is forgatták, de ez már tényleg túl hosszúvá tette volna a filmet.

Enyedi Ildikó filmje szép is, nagyszabású is és élvezetes is, gyönyörűséges képekkel és komoly drámai munícióval, kifejezetten erős zenékkel a megfelelő helyeken (Bach, Csajkovszkij), de olyan vehemens, elementárisan pusztító, kiszakító erővel nem bír, mint Füst Milán regénye, mely a tépelődés, a kétely által tönkretett ember és tönkretett élet dacára az életre való rácsodálkozás európai remekműve, és azt bizonyítja, mennyivel nehezebb férfinak lenni, mint nőnek.