Nyilván ma már nem egyszerű vámpíros filmet írni, forgatni, eladni, hiszen annyi-, de annyiféle ilyen mozi készült már, de az sem ártana, ha lenne értelme annak, hogy a filmet megírták, leforgatták – és ne próbálnák lenyomni a torkunkon.

Néztem egy ideig a Netflix toplistáját, hogy Az éjszaka fogai című vámpíros thriller felkúszik-e a top háromba, de meglepően sokáig tartotta magát az ötödik helyen annak ellenére, hogy valójában odáig sem kellett volna jutnia. Az IMDb-n jelenleg így is 5,6-on áll.

Ám az ilyen rémegyszerű, nem is félelmetes, ámde középszerűségében kiválóan toporgó alkotás sorsa az, hogy mire felkel a nap, ami a Netflixen a soron következő, nézettségi rekordokra törő filmek megjelenését jelenti, úgy égjen porrá, mint bármelyik vámpír, amikor bőrét a napfény megkóstolja. Kivéve, persze, ha a vérszívó fényben járó.

Az éjszaka fogai című film aligha jár sokáig a fényben. Csinci celeb (Megan Fox), Trónok harca-exszereplő (Alfie Allen), a zenitje felé évek óta araszoló üstökös (Debby Ryan) és az infantilis hősféle (Jorge Lendeborg Jr.) talán még meg is tudná tölteni a producerek zsebét, ha ez egy rendes vámpíros film volna, de a gond éppen az, hogy

Alibizni nem sokat ér, különösen 107 percben minek. Mintha az alkotók is azzal szenvedtek volna, hogyan töltsék meg fordulatokkal ezt a mozit, s mivel egy délutáni tinithrillerféle alkotásnál többet nem is nagyon sikerült összerakni, már menet közben kiderül a turpisság: ha egy történetet nem készítesz elő, mert azt hiszed, hogy némi narrációval majd elmagyarázod, hogyan és miért kellene nekünk érteni azt, amit megmutatni sem tudnak, akkor nincs más hátra, mint kimenni a mikróhoz, betolni a zacskós popcornt, visszabillegni a fotelbe a pohár kólával, és azon tűnődni, hogy ha egy filmre elköltenek egy rakás pénzt, mintegy 22 millió dollárt, vajon hol csúszik szét minden.

Mert megint azzal szembesülünk, hogy a világ filmgyártása szinte bármire képes. Éppen a magas színvonalú szakmai tudásbázisa miatt még arra is, hogy minőségi látvánnyal és technikai kivitelezéssel termelje a középszert meg az ahhoz közelítőt. Vagyis visszajutunk oda, ahonnan indultunk:

Manapság már nem elegendő az, hogy a bátyja helyett éjjeli sofőrnek beugró srác furikázza a gyilkolászós vámpírcsajokat. Mert miért is ölnek? Miért is rúgják fel a vámpírok és az emberek közti megállapodást? Az miért lett így? A srác bátyja ki is valójában? Miért őrzi az egyensúlyt? Aki meg fel akar borítani minden megállapodást, az miért is?

Hm... Csupa klisé. Az is kibontatlan. Filmekből, ismert vámpíros történetekből összeollózott fragmentumok lazasága. Pedig lett volna kihez fordulni alapanyagért, még a határműfajokban is (John William Polidori, Joseph Sheridan Le Fanu, Bram Stroker, Mary Shelley, Stephenie Meyer, Laurell K. Hamilton, Szergej Vasziljevics Lukjanyenko), de az is lehet, éppen ezért nem egyszerű már olyat kunsztot mutatni, amivel más már ne érte volna el azt, hogy élmény legyen a borzongás, ne csupán szépen forgatott csalódás.