Lesz itt még stílfűrészesek hadserege, ápolók hadserege, hadseregek hadserege… A halottak bolygóját tényleg tervezik. Mert egy üzlet, ha beindul, ugye.

Még valamikor 1978-ban, amikor a zombis filmek még olyan ritkák voltak, hogy megérte azokat leforgatni, volt tehát újdonsága az önmagukat vonszoló hordáknak, így ne rójuk fel Zack Snydernek, hogy 2003-ban képes volt arra, hogy visszanyúljon a 23 évvel korábban bemutatott Holtak hajnala című filmhez, s hogy lényegében felforgassa újra. Aztán már csak a filmes technika fénysebességgel fejlődő kiteljesedésére kellett várnia, és elkészült A halottak hadserege – volt bája, sok hibája, sajátos látványa és íze, 

S ha már lett, ugrott is a Netflix toplistájának élére. Ilyenkor azonban egy pillanatra érdemes megállítani a felvételt. Mert ha a rajongók valamit néznek, az most akkor tényleg jó, vagy annyira mégse? Csak éppen nincs más, amit nézni lehetne? No, mindegy is, nyomjuk meg a lejátszó gombját, mert A tolvajok hadserege nem is annyira gyönge, mint amennyire elsőre látszik. Igaz, másodjára sem tigris, de legalább elemzésre érdemes.

Matthias Schweighöfer rendező-főszereplő ugyanis olyan filmet forgatott (A halottak hadseregében ő volt a széftörőt alakító színész), ami egyszerre remek és rémisztően kevés. Remek, mert – és ez már a sokadik olyan alkotás, amire azt kell mondani, hogy – pazar látványvilágot teremt. Szinte minden jelenete tökéletes képi világot mutat. Olyan mélységesen mély kalandfilmes hangulatú, a látószög, a méretarány, a világítás, a fényelés, amitől tényleg olyan, amilyennek egy klasszikus steam punk film hangulatának lennie kell.

Mintha Jules Verne álombirodalmában járnánk, amit a rendező megbolondított kicsit a James Bond-filmek hangulatával, hozzáadott némi Suicide Squadot, átemelt némi bankrablási életérzést a Holtpontból, meghintette a Szemfényfesztők dinamikájával, belecsempészett egy kis Grom őrnagy és a pestisdoktor-os majdnem humorosságot, csipetnyi Guy Ritchie-féle Sherlock Holmes képi szomorúságot, nem beszélve a Jean-Paul Salomé-féle Arsène Lupin pazar látványharmóniájáról. De ezzel nincs is gond, hiszen ha már Pablo Picasso is úgy tartotta, hogy a tehetségtelen másol, a tehetséges viszont lop, akkor el kell ismerünk: Matthias Schweighöfer nagyon tehetséges.

Merthogy az alaptörténet csillagos ötös. Végre egy film, aminek van története! Benne rejlik a történetfejlődés lehetősége. Az ugyanis remek, hogy egyszer élt egy Hans Wagner nevű széfkészítő, aki megalkotott négy szuperszéfet, és ezeket fel kellene törni. Csodás kaland ígéretét rejti. A sztori ráadásul edukál is, hiszen a széfeket Richard Wagner zenéje ihlette, a germán–skandináv mitológiára épülő éteri muzsika, a széfek a nevüket is innen kapták, A Rajna kincse, A walkür, a Siegfried, Az istenek alkonya (Götterdämmerung), mindegyik egy-egy Wagner-opera. És a széftörő mesél is erről, istenekről, szerelmekről, ármányról és reményről, nem is akárhogyan, tényleg szívvel és szeretettel.

A kalandok elmaradnak. A széfek ebben a filmben csupán látványmackók. Mindössze belső mechanizmusuk működése élményszerű. Egyébként meg olyan könnyű prédák, mint az egykori román diktátor, Nicolae Ceaușescu elé terelt, kilövésre szánt medvék. Oh, pedig ha egy gép, egy szerkezet kulcsszerepet kap egy filmben, annak hangsúlyosnak, drámainak kellene lennie.

A szereplők pedig… A széftörő Sebastian (Matthias Schweighöfer) bugyuta, gyerekes karakter. Mintha az alkotók elhitték volna, hogy a képernyők előtt ülők többsége olyan egyszerűen szemléli a világot, hogy csak akkor értenek meg bármit is, ha humornak álcázott esetlenséggel kell elmagyarázni nekik, mit is látnak, mi következik. Sebastian feminin karaktere talán azt volna hivatott bizonyítani, hogy azok a srácok is lehetnek hősök, akik csipesszel szárítják a hajukat? Persze, miért is ne lehetnének hősök, ám Sebastian karaktere annyira egyszerűen lebutított, hogy már az is csoda, képes kinyitni egy zárat, nemhogy széfet. És ha túl nagy a kontraszt, ugye, attól a karakter önmaga karikatúrájává válik.

Gwendoline (Nathalie Joanne Emmanuel) erős amazonként toppan elénk, majd lesz belőle meghasonlott akcióshősökre emlékeztető szereplő, de így is a film egyik stabil, viszonylag egyben tartott karaktere. Nagyjából azt hozza, amit a Trónok harcában is megszoktunk tőle, csak itt sokkal esendőbb jelenség.

Korina (Ruby O. Fee) mintha eltévesztette volna a forgatási helyszínt, és átjött a Ready Player One stábjából, Rolph (Guz Khan) pedig nyilván a 300-ból maradt hátra, és most autót vezet, ám a legnagyobb tévedés alighanem Brad Cage (Stuart Martin) karaktere, aki kinézetre egy

Delacroix (Jonathan Cohen) Interpol-nyomozó pedig olyannyira bugyuta karakter, hogy erre még Clouseau felügyelő (A rózsaszínű párduc) is azt mondaná, hogy üpsz… Vagy űrizsten…

Ha valahogyan tönkre lehet tenni egy filmet, akkor A tolvajok háborúja a példa rá, nem is olyan nehéz. Mi pedig, nézők, megint várhatunk arra, hogy elénk kerüljön végre egy olyan alkotás, ami nem olyan, mint egy kívülről pirosan ragyogó, ám belsejében kásás barnává lottyant alma.