Katee Sackhoff (Csillagközi romboló, Riddick, The Mandalorian) olyan nagy boldogsággal várta a Másik élet sci-fi-sorozat második évadát a Netflixen, hogy közösségi oldalán naponta visszaszámolt, vágta a centit, ahogyan a magyar honvédok készültek egykor a leszerelésük napjára.

A második évad jött, és bár ütötte az első színvonalát, valahogyan mégis bennrekedt a nem kiemelkedő sorozatok között.

A helyzet az, hogy a gyártók már az első évad közepes erősségű pezsgőszisszenéssel felérő fogadtatását követően is azon tanakodtak, érdemes-e becsekkolni a másodikra, aminek végül az lett az eredménye, hogy legalább a történetet le tudták zárni. A kérdés csak az: ezért érdemes leforgatni még tíz részt?

Van baj, nem is kicsi ezekkel a szakmányban gyártott sci-fikkel. Ha ugyanis nincsen erős kerettörténet, sem erős karakterállomány, olyan felépített világ, amely nem közhelyes, se nem klisés, ráadásul újat és izgalmasat sem hordoz magában, vagy csupán az élmény ígéretét, akkor annak csak erőlködés a vége.

De nézzük sorjában! A másik élet kerettörténete lehetne jó is: egy csillagközi hajó elindul, hogy rátaláljon a Földre érkező, a bolygónk felszínén furcsa építményt maga után hagyó, intelligens civilizáció bolygójára. Ami azonban ezt követően következik…

Mert egy fejlődéstörténetben az a jó, hogy az epizódok egymásra épülve mutatják az irányt, a Másik életben pedig mintha azt gondolták volna, hogy időnként bedobnak egy-egy spin-off-sztorit, eljátszanak térrel és idővel, a szereplők életének bemutatásával. Csak közben mintha rájöttek volna, hogy ehhez talán több részre és mélyebb történeti, karakterbéli előkészítésre lenne szükség. Így meg most úgy tűnik, mintha egy kaleidoszkópot forgatnánk, amelybe belenézve abban leljük örömünket, hogy a kristályok minden fordítás után új formációt vesznek fel.

Ezek a formák, történetek azonban már ismertek. Láttunk ilyet a Star Trek sorozatban, a Star Trek Voyegerben, a Babylon 5 részeiben, a Lost in Space epizódjaiban, a Kapcsolatban, A függetlenség napja című filmben, a Csillagkapu sagában, a Csillagkapu: Atlantiszban, de még a Csillagközi romboló sorozatban is, amelyben Katee Sackhoff játszotta Strabuckot. Így viszont nem egyszerű okos sci-fit forgatni, igaz, ha a Másik élet nem a tudományos és fantasztikus rajongókat találja meg, számukra talán érdekes is lehet mindaz, amit látnak.

A másik gond a szereplőgárda. Mert Katee Sackhoff (Niko) bármennyire is imádni való Starbuck volt anno, az elmúlt 10-15 évben sokat változott. Mintha Steven Seagalhoz járt volna színi iskolába, és elhitte, hogy minden érzelmet ugyanolyan arckifejezéssel kell megjeleníteni. Sackhoff erősen leszálkásította magát, de ettől még nem lett harcos amazon, törékenységét így is megőrizte, a mimikája azonban alighanem egy plasztikai sebészeti szimpózium központi témája is lehetne, kifejezetten abban a szekcióban, amelyik arra a kérdésre próbál választ adni, hogy Hogyan faragjunk Joker-arcot bárkinek, aki nem hiszi el magáról, hogy úgy jó, ahogyan van, ahogyan az Isten megteremtette?

De a többi szereplőt is a C kategóriás mozik castingkönyvéből választották. Kivétel talán a Mesterséges Intelligencia manifesztumaként megjelenő Samuel Anderson (William), valamint a legénység tagjaként utazó Elizabeth Faith Ludlow (Cas). Érdekes jelenség JayR Tinaco (Zayn), karakterének megmutatását azonban nem lehet másnak betudni, mint a XXI. századi hollywoodi elvárások megfeleltetésének. Ám attól, hogy a Másik életben a transzneműség, a másneműség, a neműség, a kisebbségek, a rasszok, a nemzetek megjelenítése ennyire látványos, csupán kényszeredett történeti szituációkhoz vezetnek, és bizony, az erőltetettség egyetlen filmnek sem tesz jót. Érződik, hogy a forgatókönyvírók sem minden esetben képesek arra, hogy megtalálják a valóság természetesnek ható történeti leképzését.

Pedig van benne apa-lánya kapcsolat, és mégse, anya-lánya kapcsolat, és mégse. A főnökök mindig kemények, a kemények a legtöbbször ostobák, az emberek meg mohók, hataloméhesek, és legkevésbé sem akarnak hallgatni a parancsokra. A Másik élet olyan sorozat, mintha egy forgatókönyvíró-tábor lakói dobták volna össze, de anélkül, hogy megnézték volna előző epizódokat, csupán este, a tábortűznél beszéltek arról, hogy ez vagy ez a karakter él-e még.

A Másik élet nem sikerült sorozat, és mégis, vannak epizódjai, amelyek talán éppen azért élvezhetőbbek a többinél, mert 40-50 percbe is képesek egységbe tenni a látványt és a történetet. A második évad ebből a szempontból tartogat meglepetéseket, például amikor Niko másodmagával egyedül marad a mélyűrben, de ahogyan egy könyv sem attól jó, hogy van benne négy helyen öt eltalált oldal, így a Másik élet sem emelkedik az átlag fölé.

Megmarad olyannak, amitől érezzük, hogy ezt a sorozatot egy nagy hangárban forgatták, a díszletek a legtöbbször színpadias hangulatot sugároznak, nem pedig a végtelenségben száguldó valóságot.

Amitől azonban bizonyára emlékezetes marad, azt a nevet változtató Facebook cégnek köszönheti. A Meta logója ugyanis annyira, de annyira emlékeztet a Másik élet idegen civilizációjának űrbéli járműveire, hogy számos sci-fi-közösségben felvetődött a gondolat: a Facebook valójában éppen ugyanolyan erőszakosan telepedik a mindennapjainkra, ahogyan az idegenek a Földre és minden értelmes civilizációra.

A Möbius-szalag azonban egyetemes szimbólum, ezzel jelentkezik például a 2021-es sci-fi, az Infinite című film is, és éppen az élet örök körforgását, az egymásba olvadó dimenziók végtelenséget szimbolizálja.

Az önmagába forduló szalagnak ugyanis egyetlen oldala és egyetlen éle van. Erről az egyetlenségről végtelenül sokat lehetne beszélni – talán majd egy másik történetben.