A kínai–amerikai, középgenerációs rendezőnő, Jessica Kingdon filmje, az Erőltetett menet a New York-i Tribeca Filmfesztiválon a legjobb dokumentumfilm díját nyerte. A modern kínai társadalmat félelmetesen termelésközpontúként bemutató mozit a BIDF Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon mutatják be versenyfilmként a kínai szekcióban.

Döbbenetes, szemet a képernyőre szegező képsorok a mai Kínáról. Felkavaró, gyötrelmes minijelenetek megagyárakból vagy épp miniüzemekből, a szalag mellett robotoló munkások innen nézve hihetetlen életéből. Kacsákat boncoló-tépkedő, bezacskózó asszonyok és férfiak, kupakokat, nyomószerkezeteket gyártó szalagproletárok monotóniába merevedő mozdulatai. Műfenyőket mechanikusan darabokra vagdaló férfi. Farmernadrágokra szegecset nyomó, közben a varrás feszességét-szorosságát taglaló nők. Végtelenül unalmas, szinte katatóniába fulladó, elképzelhetetlen munkafolyamatok hosszú sora az éhen halástól épphogy csak megvédő, méltatlan órabérért.

Mégis, talán a képek szokatlansága, vizuális ereje, talán az azok által kiváltott felismerés, rádöbbenés miatt jó nézni. 

És tényleg. Ezekért a munkákért reggelente a nagyvárosi munkatoborzó irodák előtt tohuvabohuba fulladó közelharc folyik, megafonon kiabál a munkaszervező, melyik álló- vagy szalagmunkával milyen órabért lehet összehozni. Moszkva tér hajnalban a ’90-es, 2000-es években. Kimagasló bérezés, óránként 2,95 dollár! Csak ülőmunka! Csak álló! Leülni nem lehet! 175 centinél magasabbak ne jelentkezzenek! Tetoválás tilos a testen! Ilyen és még ilyenebb vezényszavak hangzanak el, a munkára jelentkezők mégis hemzsegnek. Élni, enni, létezni kell − munka kell. Húspiac és munkapiac, túlélés a több száz milliós Kína sokmilliós városaiban.

A hihetetlennél hihetetlenebb gyártási folyamatok legfaramucibbja az, amikor fiatal nők készítik a valószínűleg nagy számban Japánba importált műanyag szexbabákat, akiknek mellbimbóudvarát kézzel festik sminkfestékkel, szó szerint hosszan ecsetelve, milyen rózsaszín árnyalat kéne, hogy a vevőnek megfeleljen. A fiatal nők rezzenéstelen arccal forrasztják, húzzák-vonják, javítgatják, festegetik a tökéletes alakú, hívogatóan szexi, ám egyenkaptafára gyártott bomba nőket, 

ráadásul fiatal, munkapiacilag kizsákmányolt nőként gazdag férfiak megrendelésére gyártani ezeket.

Az egyik munkahelyen az egyik munkavállaló szájából elhangzik, hogy reggel rosszul érezte magát, gyomorrontása volt, ezért egy óra betegszabadságot vesz ki. Egy pillanatra se gondoljuk, hogy ez ironikus lenne.

A film angol címe Ascension. Erőltetett menetnek van fordítva, ám az ascension valójában mennybemenetel. Ilyen értelemben a cím merő irónia. Kinek erőltetett menet, kinek mennybemenetel a jól végzett munka. Jól megérdemelt siker.

Miután a film lassú, csendes képekkel bemutatta a kizsákmányolt, egyik napról a másikra élő munkásosztályt, annak is a legalsó, legkiszolgáltatottabb rétegét, elindul fölfelé, a szolgáltató szektor világába. Megmutatja, miket tanulnak a reménybeli házi inasok a komornyiktanfolyamon. Hogyan tanítják meg nekik, miként veszítsék el önbecsülésük utolsó morzsáit is, hiszen a gazdának joga van rosszkedvét rajtuk kitölteni, lábát beléjük törölni. Ők akkor is, minden körülmények között mosolyogjanak, ne szóljanak vissza, tegyék a dolgukat. Miként megy éppen ellenébe ez a credo a munka- és végzettségszerzésből adódó függetlenségnek, önállóságnak, a hivatástudatból és pénzkeresésből fakadó önbecsülésnek.

Megyünk még feljebb, a főnökök, topmenedzserek se maradhatnak ki a „Hogyan építsük a piacgazdaságot és a modern Kínát?” képzésből és a hozzá tartozó agymosásból: hány fogunk látszódjon ki mosolygáskor, milyen szögben bólogassunk, hány méterről indítsuk az ölelést, és az milyen erős legyen, és a kétnapos sikerorientációs tanfolyam végén hány millió jüant akarunk összehozni vállalkozásunkkal egy, két és három év múlva. Mert kell a cél, a kitűzött eredmény, mindig feljebb és feljebb, termelni, haladni, kiszolgálni, behódolni a nagy piaci lélekdarálónak. Nem számít, hogy 300 ősi kínai verset tudsz fejből, ha nem tudsz vele pénzt keresni, semmit se ér − hangzik el a menedzsertanfolyamon a mondat. És ezt komolyan is gondolják.

Mert míg a tömegek kizsákmányolása, öntudatuk, gazdasági és életlehetőségeik állati szinten tartása nem a kínai társadalom és nem is a 21. század sajátja, addig ezt a mondatot azért a nyugati civilizáció nem venné a szájára. Vagy ha mégis, irtózatosan elszégyellné magát.

Az Erőltetett menet nem kímél egyetlen társadalmi csoportot sem, megmutatja, mi vár a képzetlen munkavállalóra, a tanult munkavállalóra, a menedzserre – akinek a legjobbnak kell lennie, szuper főnöknek rajongókkal, hiszen egy átlagos menedzser nem menedzser –, a saját vállalkozást építőre, mindenkire, aki részt vesz a piacgazdaság nagy erőjátékában, akár fent, akár lent, akár középen.

Az film egyre zajosabb és hangosabb lesz, míg az elején csendesen ámulunk a szalag mellett eltöltött életeken, a felsőbb körökben egyre nagyobb a zaj, a zene zörejjé válik, kellemetlenül dúsul hangilag a film. Ez nyilván szándékos, de a képi eszközök is túlzsúfolttá, taszítóvá válnak, a végére szinte megutáljuk az egészet, a néző nem megy a mennybe, valóban erőltetett a menet, és nem tart sehová, már szabadulnánk a filmtől, a képektől, a hangoktól, az egésztől, az idióta, érthetetlen betétektől és a szervetlenül bezsúfolt epizódoktól, nem értjük, hol a kezdeti együttérző, döbbenetet keltő csend. Tán ez volt a cél, vagy csak így sikerült?

ráhangolódással, együttérzéssel a bemutatott sorsok iránt, amelyekről valójában csak a képi eszközök és a megközelítésmód révén beszélhetünk sorsokként, valójában elvesznének a süllyesztőben. Jessica Kingdon New-Yorkban élő, kínai–amerikai rendező és producer, korábbi filmjei révén szép fesztiválsikerekkel. Egyik díjnyertes dokumentumfilmje a Kína keleti részén, Jivuban működő legnagyobb nagybani piacról szól. Az Erőltetett menetnek nemcsak rendezője, de producere és operatőre is, ezért esik szépen egybe a film első felében a képi és a tartalomközvetítési szándék.

Különös, tanulságos, döbbenetes és elképesztő az Ascension, mely minimális kétséget sem hagy afelől, hogy nem emberek vagyunk, hanem teljesítő gépek, sőt egy nagy gépezet és az azt mozgató ideológia fogaskerekei, ahol ha épp elfogyott az olaj, egyórás betegszabadságot kell kivenni.

Kína a mennyekbe megy, elérheti a legnagyobb fogyasztó státuszát, mindenki rajongókkal körbevett sztárfőnök lesz, elnyeri a legjobb menedzser címet, vállalkozása milliókat halmoz fel, a műfenyők el lesznek vágva, a kacsák feldarabolva, a farmeren ott lesz a szegecs, és a szexbabák mellbimbóudvara is a megfelelő rózsaszínben pompázik. Mosolyogjunk. El ne felejtsük: nyolc foggal, szigorúan csak fölső fogsorral.

Az Erőltetett menet a 8. Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál egyik versenyfilmje a Bátor útkeresők kategóriájában.

A fesztiválról beszélgettünk Sós Ágnessel, Balázs Béla-díjas filmrendezővel. Az interjú az Index arútluK című podcastfelvételén meghallgatható.