Hogy anyákról lesz szó, és valami furcsa, titokzatos, traumatikus történetről, nem csak a címből tudjuk. Tudjuk azt Almodóvar egész életművéből. A Volver, a Beszélj hozzá, a Mindent anyámról mind-mind egy-egy ikonikus darabja az anyákról, az anyaságról szóló filmeknek. A Párhuzamos anyák is igazi Almodóvar, nem a legnagyobb, nem is a legsikerültebb, de mély és felkavaró, sokáig bennünk visszhangzó alkotás, megannyi kérdéssel.

Milyen lehet azt érezni, hogy régóta várt csecsemőnk mégsem a biológiai gyermekünk? Milyen érzés erről egy genetikai teszt során meggyőződni? Milyen elveszíteni bölcsőhalálban a kisbabánkat? Később megtudni, hogy ő viszont nem is a biológiai gyerekünk volt? Milyen tapasztalás egy nőhöz vonzódni, egy nőhöz kiszolgáltatottan, elveszett módon kötődni? Milyen azt megélni, hogy sem anyánknak, sem apánknak nem kellettünk, és azóta se kellünk? Milyen így anyává válni, hogy nincsen megfelelő mintánk az anyasághoz és a hozzánk való kötődéshez?

Ezek a film által feltett kérdések, melyek ábrázolásakor a különböző fordulatok során további kérdések és miértek fogalmazódnak meg a nézőben. Van, amit jó eséllyel ki tudunk számolni Almodóvar szenvedélyes misztikusságát ismerve. Például előbb-utóbb rájövünk, hogy elcserélt gyermekekről van szó, ahogy azt is tudjuk, hogy a film végén azért újra felcsillan a remény, és a gyermekét (kétszeresen) elvesztő nő újra gyermeket vár, ezúttal már ígéretesebb, családközelibb helyzetben, de van, amit kevésbé értünk. Miért így, hogyhogy, mi erre a magyarázat?

A Párhuzamos anyákban két női sors fonódik össze, az épphogy felnőtt (Milena Smit) és a negyvenes nőé (ki más lehetne, mint Penélope Cruz) nemcsak földrajzilag, majd logisztikailag, de lélekben is. A kórházban találkoznak, véletlenül együtt szülnek, mindketten gyakorlatilag férj és család nélkül, egyedül, egyikük sem ideális helyzetben. A fiatal akaratán kívül esett teherbe, többszörös erőszak áldozata lett, az idősebb várja az anyaságot, várja a gyermeket. Ő már készen áll rá, s mivel negyven körül jár, az utolsó percei vannak erre.

Sorsuk drámai módon egy tragikus véletlen során is összekapcsolódik, de az élet is egymás mellé, egymás útjába sodorja őket, s ez a két szint rakódik egymásra, mosódik egybe. Mindketten ki vannak szolgáltatva, az idősebb, Janis jobban bírja a mindennapokat, a magányt és a sors csapásait, a fiatalabb, Ana meg nem is tehet mást, mint hogy megtanulja elviselni a lét ostorrángásait. Jutott neki korábban is belőlük elég. Egy ponton össze is költöznek, együtt élnek. Kialakul közöttük valami. Egy ponton pedig szétválnak.

Janis felmenői, dédszülei tömegsírban nyugszanak valahol a mező közepén a faluban, még Franco fallangistái végeztek brutálisan velük, ő pedig szeretné nekik megadni a végtisztességet, a családdal együtt eltemetni, újratemetni őket, és megadni ezt sorstársaiknak is. Csakhogy a spanyol kormány az ilyen irányú ásatásokat és igazságfelderítést nem támogatja, ahogy az emlékezést, az ezzel foglalkozó bizottságok munkáját sem. Janisnak és falujának hiába lenne egy kis összegyűjtött magánpénze az ásatások lefolytatására, egy ilyen volumenű és horderejű munka nem pusztán pénzkérdés. Janis gyerekének apja − innen indul a kapcsolat közöttük − épp ilyenekkel foglalkozik. El tudja intézni. S noha a történet során szakítanak, még mielőtt igazán egyesültek volna, a nőnek fontos múlt, emlékezés, a felmenőknek a végső tisztesség megadása s ezáltal a családi dolgok rendezése újra összehozza őket.

a még mindig gyönyörű és imádni való Penélope Cruzzal, a rútságával együtt is elmaradhatatlan Rossy de Palmával és a karrierista anya szerepében a kiváló spanyol sorozat, a Velvet Divatház varrodafőnöki szerepéből már ismert spanyol sztárszínésznővel, Aitána Sánchez-Gijónnal. A rendkívüli módon és érthetetlenül gyenge, 2013-as Szeretők, utazók után (közben még ott volt az önéletrajzi ihletésű Fájdalom és dicsőség) a mostani opus megint igazi film, és nemcsak a szereplők, a történések, de a megoldások szintjén is azt a mindenkori almodóvari credót erősíti, hogy a nők erősebbek, önmagukban teljesebbek, és mindent megoldanak a férfiak nélkül is. Mindezt nem mi mondjuk, hanem Pedro. Minden egyes filmjével. A Párhuzamos anyákkal is.