Hatalmas színházterem, poros székekre bámuló színpad. Oldalt egy kócos hajú fiú lép be. Felméri a környezetet, meggyőződik róla, hogy a biztonsági őr, aki belesüppedt a hátsó sorok egyik székébe, már kellően mélyen alszik. A színpad különféle hangszerekkel van tele, nagy koncert háttérmunkája ez. A mikrofonhoz lépve egy kaméleon, egy hős bőrébe bújik. Életre kelti a teret, maga elé idézi a közönség erejét. Egy David Bowie-koncert képei villannak be, néhány rövid pillanatra pedig ő maga is eggyé válik a legenda szerepével.

Ahogy elfogy a hang és kiürül a nézőtér, lassan előkerül egy hordár, kocsival. Halkan, akkurátusan pakol. Hegyre, halomra hangszerek és felszerelések, a végső trófea pedig Bowie mikrofonja. Amikor minden előkészület megtörtént, nagy levegő és rajt. Rohanva hagyja el a színháztermet, az álmából felriadt biztonsági őr nem tudja tartani vele az iramot. Hátsó ajtónál kisbusz. Pillanatok műve, és már minden zsákmány a gépjárműben, ő a volán mögött, elillan, mielőtt nyakon csípnék.

A hetvenes évek szeméttől túláradó londoni külvárosában volt egy maroknyi srác, akik úgy érezték, hogy láthatatlanok. Hogy megszabaduljanak a láthatatlanság köpenyétől, olyan hangosak, zajosak és provokatívak lettek, amire a történelem nem sok példát látott előttük. Zenélni alig tudtak, és sorra dobálták ki a zenélni tudó tagokat is. A mottójuk az lett, hogy ők „nem a zenéért, hanem a káoszért csinálják”.

Anglia szolid, de elégedetlen társadalmának egyik fele imádta, másik fele pedig gyűlölte őket. Nem volt, aki ne hallott volna a Sex Pistolsról, és ne lett volna véleménye róluk. Egyesek üvöltve rajongtak értük és önkívületben tomboltak az anarchia zenészeiért, mások ököllel és nyállal bírálták a csapatot, ahogy arcon köpték őket, majd nekiestek a zenekarnak egy-egy klubban.

Steve Jones, az akkor még zenélni sem tudó gitáros hozta magával ezt a hangulatot, és gyűjtötte maga köré az embereket, az ő életrajza lett a sorozat alapköve. Benne látta meg a fantáziát Malcolm McLaren, aki úgy döntött, sikerre viszi a csapatot menedzserként, felruházza őket a saját provokatív ruhacégének kollekcióival, és létrehoz valamit, amit még nem látott a világ, középpontban az ő

A minisorozat a még kezdetben The Swankers néven futó csapat indulásától egészen Sid Vicious halálig és a Sex Pistols feloszlásáig fut, főként Steve szemszögéből kémlelve az eseményeket. Képi világában a klasszikus filmek és televíziós anyagok látványát igyekszik vegyíteni valódi korabeli felvételekkel. Ezzel helyezi bele a hangulatot a kor és hely delíriumába, ahol drogokat beszerezni nem volt sokkal bonyolultabb, mint elmenni a sarki boltba, a rendőrök féltucatnyian álltak körbe egy bűnözőt, hogy félholtra verjék lecke gyanánt, a világban pedig a képmutatás ugyanolyan nevetségessé tette az embereket, mint azóta is mindig.

Míg az első három epizód remekül reprezentálja ezt az életfilozófiát és világérzetet, addig a negyedik és ötödik rész már jóval inkább sűríti és sterilizálja, majd a hatodik teljes váratlansággal csapja össze a néző feje fölött a hullámokat és annak minden konzekvenciáját – jól megfogott lezárás nélkül vágja ketté a sztorit egy húsbárddal.

A folyamatos cselekményhalmozás, hogy egy perc alatt akár három-négy külön színt is látunk, az akciófilmek műfaját idézi, de sokszor ad animációsfilm-érzetet a töménysége és abszurditása miatt. Egy 45 perces epizód alatt annyi minden történik, hogy az ember szinte belefárad.

A fő baja az, hogy míg végig erős fókuszban tartja a közönséget Steve emlékei körül, addig a negyedik és ötödik részben gyengül ez a tendencia, a hatodik epizódra teljesen összeomlik, és a „költő” sem tudja, hogy mit is akart mondani. Egyszerre szól Sid barátnőjének, Nancynek a haláláról, Sid bebörtönzéséről, majd halálról, ennek a hatásáról a zenekartagok közötti viszonyokra, Steve és Malcom kapcsolatára, Steve volt barátnőjére, Chrissie-re gyakorolt hatására, és még következtetéseket is le akar vonni. Végigolvasni is hosszú.

Annyi érzelmet szeretne egyszerre belepréselni, hogy már esélytelen követni. A sorozat egésze remekül lett felépítve, a színészek zöme is szépen hozza a szintet és jól alakít, egy-egy butaság zökkenti csak ki az embert, de egy négy és fél órányi anyagban ilyen sok szereplő mellett ez igen jó arány. A végéért kár, de az egésze jó. A zenei válogatás nemcsak a banda zenéjét, de a kor rengeteg hatalmas slágerét is behozza, amelyek remekül illeszkednek a hangulatba. A kendőzetlensége itt-ott túl szolid, de még belefér, közben pedig – a másik oldalról nézve – több szexpózt mutatnak be, mint a felnőttfilmek javában.

Ajánlom meleg szívvel mindenkinek, aki nem dokufilmet, hanem biográfiai drámát keres, csípi ezt a világot, függetlenül attól, hogy szereti-e a Sex Pistols zenéjét, vagy sem. A nézőre gyakorolt hatás garantált, a sokkélmény megízlelhető, minden trágársággal, pörgéssel és megállíthatatlan energiával megküld minket, amit egy ilyen sorozatnál az ember csak megkíván. A sorozat megtekinthető a Hulu streamingszolgáltatásán, ami Európából VPN-nel érhető el.