Nyáron debütált a Netflixen egy spanyol minisorozat Fanático címmel. A félig közhelyes, félig kimondottan eredeti alapkoncepció lényege, hogy Spanyolország legnagyobb rapsztárja meghal a színpadon, egyik legnagyobb rajongója pedig, aki kiköpött mása az előadónak, szépen lassan belebújik a bőrébe, és átveszi a helyét. Bár a helycserés támadás sztorija elcsépelt, egy halott szerepét átvenni mégis egészen groteszk, főleg a mai social media világában, ezért úgy döntöttünk, hogy belevágunk, és megnézzük, mit dob a gép.

A zenész vagy a zene a fontosabb?

Azzal érdemes kezdeni, hogy miként egy jó zenés sorozathoz illik, itt is külön erre gyártottak egy lemeznyi muzsikát, ami a mostani trap zenére vagy a mai elektronikus elemeket rappel vegyítő hangzásvilágra épül. Külön kiemelendő, hogy a főszerepet alakító Lorenzo Ferro maga is zenész, Spanyolországban egész tisztes rajongótáborral bír. A trap műfajához illő, mostani közönséget célzó látványvilág a töménytelen füsttel, a gyors kameramozgásokkal és vágóképekkel folyamatos mozgásérzetet ad.

Az alapötlet tehát annyi, hogy egy halott sztár helyébe lép a legnagyobb rajongója, aki elképesztően hasonlít rá. A sorozat leginkább azon a ponton erős, hogy ezt úgy képes megmutatni, hogy annak legyen is értelme. Nem csupán a szakma gátlástalan, pénzéhes és gerinctelen mivoltát tárja elénk, hanem a rajongók sztárolási vágyának mibenlétét, az emberek meggyőzhetőségét és terelhetőségét, valamint a család törékenységét is.

Ahogy az emberek fenn szeretnék tartani kedvenceik létezését, úgy halványodik el a valóság és a fikció közötti határ. Már nem az érdekel bárkit is, hogy az az ember van-e a színpadon, akinek a zenéjébe beleszerettek, csupán az, hogy egy koncerten bulizhassanak rá egy hatalmasat.

Az igazán érdekes az, hogy ez valójában csak részben fikció. Bár szóló előadóknál nem jellemző, zenekaroknál elég gyakori, hogy egy halott bandatagot rokonnal vagy más zenésszel helyettesítenek, a szekér pedig fut tovább. Lesznek a közönségből, akik emiatt elpártolnak a zenekartól, hisz nem az van már a színen, aki miatt beleszerettek a sztoriba, de sokan ugyanúgy járni fognak a koncertjeikre, mert a zene az, ami igazán számít nekik, így róják le a tiszteletüket az alkotó előtt.

Így történhetett, hogy jó pár olyan zenekar van még a pályán a hetvenes és nyolcvanas évek nagyjai közül, amelyben már csak egy-két tag játszik az eredeti bandából. Az igazi kérdés az, hogy ha az utolsó ember is eltűnik egy zenekarból, aki a banda magját alkotta, de az új tagok már annyira jelentős résztvevők, hogy az ő nevükhöz is köthető néhány album és dal, akkor vajon meddig tud futni egy-egy banda, meddig lehet életben tartani egy legendát?

A célok és az odáig vezető út

A sorozat másik nagy dilemmája az előadói oldal, a szakma igazi arca. Nem egy filmet és sorozatot láttunk már arról, hogy a popipar mennyire sötét és velejéig romlott hely, de mindig érdekes, amikor annak egy-egy új bugyrát tárja elénk egy alkotás. Ritkán helyeződik ilyen módon központba az az opportunista ember, aki a kezdet kezdetétől a cél felé halad, és amikor kezdi megmarkolni, mindent elereszt, amit az élete során egyébként elért. Itt megkapjuk ezt.

A főszereplő nem szociopata, a hozzá közel álló emberek iránt érez bűntudatot, de ez csupán a járulékos veszteség, a cél mindent szentesít. Belül szilánkosra törik, közben pedig kivirágzik, akár egy érthetetlen tudathasadás. Itt nem az emberi kapcsolatokon van a hangsúly,

Akadnak érdekes motívumok: az apa nélkül felnőtt főszereplő és az anya nélkül felnőtt eredeti sztár, valamint a kérdés, hogy vajon mi visz rá egy szülőt, hogy kiszolgáltassa fia hagyatékát, mennyire tud felszínes vagy épp mély lenni egy kapcsolat, amit az üzlet működtet? Spoiler nélkül ezekről nem nagyon lehet beszélni, ezért maradjunk annyiban, hogy az öt rész alatt egy-két momentumnál rezeg csupán a léc, de még akár az az egy-kettő is értelmet nyerhet, ha a sorozat megél egy második évadot.

Lorenzo Ferro egyébként bravúrosat alakít a sorozatban. A többi karakternek sok buktató nem adódott  – a lemezkiadós néni túlerőltetett cápa vigyorán túl egyéb hibát nem is tudnék felsorolni –, Ferrónak azonban elég sok lehetősége lett volna arra, hogy elbukja a sztorit túljátszással vagy épp rezignáltsággal, de valahogy megtalálta a jó egyensúlyt. Mivel ő maga is zenész, és a stílus sem áll távol tőle, egészen jól bele tudott helyezkedni a szerepbe, a színpadi pillanatok is megkapók.

A sorozat alapvetően háromalkotós produkció, amelyet Dani del Águila, Federico Maniá Sibona és Yago de Torres készített, rendezőnek pedig Roger Gualt kérték fel. Eredetileg 2020 környékén tervezték kihozni, akkor még Ídolo néven, de végül többszöri újratervezés után 2022 júliusára esett a választás. Az ötrészes minisorozat tulajdonképpen nem hosszabb, mint egy közepes film, az egyes részek átlag 15 percesek.

Hogy a Netflix tervez-e folytatást, arról még nincs semmi biztos hír, egyedül a Whenetflix sejteti, hogy a történet ennyinél nem áll meg. Bár a sorozat alapvetően a fiatalabb generációknak készült, kendőzetlen ábrázolásmódja miatt bárkinek tudom ajánlani, aki élvezi, ha a flitteres kulisszák mögötti romlott világba nyerhet bepillantást.