Ben Affleck és Matt Damon két gyerekkori barát, nyerő páros. Immár negyedszázada, az 1997-es, Good Will Hunting című film óta (a forgatókönyvért Oscar-díjat kaptak – a szerk.). Ugyanúgy, ahogy minden idők legnagyobb kosarasa, Michael Jordan és a nevét viselő csuka, az Air Jordan.

Persze el is lehetett volna rontani a sportmarketing-történelem ikonikus sztoriját, de ez a verzió nem szerepelt a magyar mozikban csütörtöktől látható film (Air – Harc a legendáért) alkotóinak forgatókönyvében.

Air az élcsoportban

Kedd estig azt hittem, a Miracle-nél nem lehet jobb sportfilmet forgatni. Persze, nyilván, az is közrejátszott a csodálatomban, hogy az 1980-as Lake Placid-i olimpiai bajnok amerikai hokiválogatott hihetetlen diadaláról készített mozit tizenkilenc éve Minneapolisban, a 2004-es NHL All-Star Game előtti estén láttam. Majd másnap a Target Centerben tök véletlenül összefutottam Kurt Russell-lel, a Herb Brookst, a csapat karizmatikus edzőjét a filmben megszemélyesítő színésszel.

Nos, azt nem mondom, hogy az Air jobb film a Miracle-nél (idehaza Csoda a jégen címmel vetítették), de nem is rosszabb, és ennél nagyobb elismerés filmről az én szememben nem létezik. Pedig azért ahhoz élénk fantáziára van szükség, hogy elképzeljük: lehet Oscar-esélyes mozit forgatni egy – cipőről.

Igen, lehet, ha összeáll a nyerő páros:

• Ben Affleck a Nike-társalapító Phil Knight alakítója,
• Matt Damon a Nike marketingmenedzserét, Sonny Vaccarót játssza.

Előbbi pluszban még az Air rendezője is. És persze kellenek olyan lehengerlő mellékszereplők is, mint például Viola Davis, Jordan anyjának, Delorisnak a megszemélyesítője. Nem véletlen, hogy Michael Jordan, akinek beleszólása volt a filmbe, csupán egyetlen feltételt kötött ki:

Davis pedig akkorát játszik, hogy vannak pillanatok, amikor ellopja a show-t a szintén lenyűgöző Damontól. A film egyik csúcspontja, amikor Vaccaro, a lehetetlen küldetésre vállalkozó Nike-alkalmazott főnökei tudtán kívül elszökik az oregoni Beavertonból az észak-karolinai Wilmingtonba, Jordanékhoz, és meggyőzi a mamát, a családfőt (mert természetesen Doleris a családfő, nem pedig James, akit az a Julis Tennon alakít, aki a valóságban is Viola Davis férje), hogy gondolkodjon el a Nike ajánlatán.

Pedig csak egy cipő...

A Nike akkor, 1984-ben a kosárlabdacipő-piac 17 százalékát birtokolta csak az Egyesült Államokban. A harmadik helyen kullogott a Converse és az Adidas mögött. A szenvedélyes szerencsejátékos Vaccaro azonban a fejébe vette, hogy a cég teljes reklámbüdzséjét, ami abban az évben 250 ezer dollár volt, felteszi egyetlen kosarasra.

A draft egyes kiválasztottját, Akeem Olajuwont már régen lehalászta a piacot uraló Converse, a 2-es számú Sam Bowie is elkelt, Jordan pedig előrehaladott tárgyalásokat folytatott az Adidasszal.

A vállalkozás reménytelennek tűnt, Vaccaro/Damon azonban rátapintott Deloris mama gyenge pontjára: az Adidasnál Michael csak egy lenne a sok sztár között, a Nike-nál viszont ő lenne reflektorfényben. És hát Vaccaro sem ment a szomszédba egy kis rasszista dumáért: mintegy mellékesen elárulta, hogy az Adidas alapítójának, Adi Dasslernek valójában Adolf a keresztneve, nem mellesleg lelkes Hitlerjugend-tag volt...

Ennyi elég Delorisnak, hogy elgondolkodjon az ajánlaton, amikor pedig a zseniális Peter Moore (Matthew Maher) egyetlen éjszaka megtervezi és legyártja a sportruházati biznisz történetének legsikeresebb darabjának, az Air Jordan cipőnek a prototípusát, a kérdés eldől. (Fájó részlet, hogy Moore akkor halt meg, amikor a filmet elkezdték forgatni.) A sorsdöntő tárgyaláson leleplezik a remekművet a Jordan család előtt, hogy végre elhangozzék Deloris szájából a film legjobb egysorosa: 

A többi már történelem... és immár film is.

Időutazás a nosztalgia hullámain

A film elbűvölő, nosztalgikus időutazás a csodás nyolcvanas évekbe. Amikor Ronald Reagannek hívták az elnököt, Mark Knopfler és Bruce Springsteen szolgáltatta a talpalávalót, vezetékes telefonon tárgyalták meg az üzleti ügyeket, és szemcsés VHS-kazettákról nézték, ahogy Michael Jordan 19 évesen kosárra dobja a labdát az NCAA 1982-es fináléjában.

Amúgy az Air annyiban hasonlít Rófusz Ferenc Oscar-díjas animációs filmjére, A légyre, hogy egyikben sem látható a főszereplő. A Jordant alakító színész csupán másodpercekre tűnik fel, és akkor is csak hátulról látjuk.

Ha már nosztalgia: bizsergető érzés, ahogy szembesülök ifjúkorom ikonjaival: a cégalapító Phil Knighttal, Jordan papával és mamával, no meg a félelmetesen hatékony, lehengerlő és egy kocsist megszégyenítő módon trágár játékosügynökkel,

Ami pedig a színészeket illeti... Affleck és Damon képességeivel eddig is tisztában voltunk. Utóbbi élete egyik legnagyobb alakítását hozza, és nem csupán azzal, hogy a szerep kedvéért jó tíz kilót hízott, és beleöregedett a valós életkorába. Nem véletlenül mondta a felesége, Luciana Barroso, hogy a film remek, de a férje rettenetesen néz ki.

Viola Davis remeklését már méltattuk, számomra azonban a legkellemesebb meglepetés Chris Tucker, akiről kiderül, hogy nem is pojáca, hanem egészen jó színész. Sőt, nagyszerű. Kirázza a kisujjából a kishitű Nike-menedzser, Howard White figuráját, és olyan dumákat nyom le, hogy az ember a hasát fogja a röhögéstől. 

Egy másik fekete színész, Marlon Wayans pedig hitelesen hozza az amerikai olimpiai válogatott másodedzője, George Raveling figuráját. Akinek állítólag megvan Martin Luther Kingnek az 1963. augusztus 28-án a washingtoni Lincoln Memorial előtt elmondott történelmi beszéde, a Van egy álmom eredeti példánya. Az a papír, amiről a lelkész felolvasta az előre megírt beszédét, ám a felénél félredobta a papírt, és a leghatásosabb részeket már fejből rögtönözte.

Még csak április elejét írjuk, de meg lennénk lepve, ha a film, néhány szereplő és a forgatókönyv ne kerülne szóba jövő márciusban a Dolby Színházban, a soron következő Oscar-gálán. 

9/10