Ahogy mi is beszámoltunk róla korábban, a Warner Brothers cégcsoport kénytelen volt elnézést kérni azért a kettős reklámért, amit a Barbie és az Oppenheimer film kapcsán űzött a vállalat. Ennek egyszerű oka, hogy Japánban nem nézték jó szemmel, ahogy viccesnek szánt, rózsaszín gombafelhőkkel poénkodtak az emberek a kettős premier- és marketingfogás hatására.

A felkelő nap országában Hirosima és Nagaszaki lebombázásakor több mint százezer ember vesztette életét, ami a mai napig mély fájdalommal tölti el a nemzetet. Bár sokan nem emeltek szót a történtek ellen, lassan, de biztosan kialakult egy ellenmozgalom a #NoBarbenheimer jelszó alatt.

Bár ez az esemény elsősorban a marketingkampányok hozadéka, nem példa nélküli a filmvilágban, hogy egyes alkotóknak bocsánatot kellett kérniük azért, mert egy-egy művük fájdalmas sebeket tépett fel, vagy degradáló hatású volt embercsoportokra. Ebből szedtünk össze egymaréknyit most, természetesen a teljesség igénye nélkül.

Addig jó egy katasztrófa, amíg nem igazi

Elég nagy szórásban lehet találni Michael Bay-filmeket a horrortól kezdve az akciófilmen át a dráma és fantasy műfajáig. A legtöbben inkább a kommersz siker példájaként hozzák fel Bay nevét, mégis olyan, vitathatatlan filmtörténeti alkotásokhoz köthető a rendező-producer, mint az Armageddon, a Transformers-franchise, a Péntek 13, a Hang nélkül vagy A szikla.

Bár akadtak olyan filmjei, amiket a kritikusok földbe döngöltek, Michael Bayre nem jellemző, hogy ez igazán megtépázná őt. Karrierje során egyetlenegyszer kényszerült komoly bocsánatkérésre, és az is épp egy viszonylag frissebb filmje, a 2015-ös Project Almanac kapcsán történt.

Ahogy a The Spokesman-Review is megírta, annak idején a filmben szerepelt egy két másodperces snitt, ami megtévesztésig hasonlított az 1994-es Fairchild Légvédelmi Bázis repülőszerencsétlenségére, amikor egy bombázó a díszbemutató közben a földbe csapódott. Bár a felvétel valójában nem ezt a pillanatot mutatta be, hanem egy 2009-es tokiói katasztrófát, a képi világ annyira hasonlított, hogy az akkori áldozatok hozzátartozói azonnal felszólaltak a film ellen.

Ez végül addig eszkalálódott, hogy ki kellett vágni a filmből ezt a pillanatot, valamint Michael Bay nyíltan elnézést kért:

Amikor a rendező bemutatta nekem a filmet, azt hittem, hogy ez a két másodperces jelenet is csupán vizuális effekt, mint a többi. Én a Platinum Dunesnál hagyom, hogy a rendezők megvalósítsák saját ötleteiket, amivel hatalmas felelősséget adok a kezükbe. Nos, szörnyen rossz döntésnek bizonyult, hogy végül egy valós szerencsétlenségről készült képsor került felhasználásra egy VFX-jelenet helyett, a családokra gyakorolt hatás mérlegelése nélkül.

A börtön

Van, amikor nem feltétlen az érzéketlenség vagy a következetlenség veri ki a biztosítékot, hanem szimplán a szándékos dramaturgiai fogás. Ez történt a jól ismert Éjféli expressz című filmben is, amely Bill Hayes író 1977-es memoárja után készült. Az alkotás minden szinten hatásos lett, olyannyira, hogy hat darab Oscar-díjra is jelöltek, amelyek közül kettőt el is vitt. Az egyiket a legjobb adaptált forgatókönyvért, amelyet Oliver Stone készített.

Ahogy arról a The Guardian is beszámolt, közel harminc évvel később Stone elnézést kért a film miatt, mivel az nem csupán traumatikusan erősre sikeredett, de már-már valótlan brutalitással ábrázolta a török börtönök világát és az ottani társadalmat, hogy erősebb filmes hatást eredményezzen.

Valóban túldramatizáltam a forgatókönyvet, de a török börtönök akkori helyzetére számos emberi jogi szervezet is felfigyelt

– emelte ki Stone, aki a forgatókönyvet a szokásostól eltérően nem Hayes könyvének adaptálásával, hanem a vele kimondottan a film miatt készített interjúsorozatból írta meg.

A forgatókönyvíró azt is elmondta, hogy évekig nem mert Törökországba utazni, mert rettegett attól, hogy ott a filmje társadalmi hatásai miatt gyűlölik őt. Bár a törökök sokáig úgy gondolták, hogy a film becsmérlően hat nemzetükre az internacionális szférában, a helyzet idővel megenyhült, és maga a kulturális miniszter biztosította Stone-t, hogy nincs mitől tartania, garantálják a biztonságát.

Bár az író bocsánatkérése nem tudta begyógyítani azokat a sebeket, amiket a filmje okozott, a gesztust a török nemzetiségű filmes szakemberek értékelték. Úgy vélik, hogy bár a nemzetközi rossz megítélés csak hosszú idő alatt tudott eltűnni, a bocsánatkérés és az őszinte megbánás fontos, ez a fejlődés jele.

Kellemetlen, de pontos

Akad olyan szituáció is, amikor egy kultúra negatív ábrázolása nem feltétlenül vált ki ellenséges reakciót a helyiekből. Ilyesmi volt a Motel című horror is, amit Eli Roth rendezett. A Dread Central által megjelentett interjúban a rendező elmeséli, hogy az izlandi karakter, Oli figurája miként ugrott be neki. Elmondása szerint élete legőrültebb és legviccesebb ismerőse is izlandi, akiről úgy érezte, muszáj beletennie egy filmbe.

A rendező – aki élt is Izlandon – látta, hogy a világ szemében ez a nemzet egy kedves, konszolidált népcsoport. Azonban egyszer volt szerencséje részt venni egy lovas bemutatón, ahol az őrület és az ital a tetőfokára hágott, és nem látott mást, csak egycsapatnyi fékezhetetlen, filmbe illő karaktert. Ezért is döntött úgy, hogy kivág az ablakon ezerévnyi történetet, és hoz valamit, amire a világ vagy készen áll, vagy nem.

Természetesen tudta, hogy ez a fajta megközelítés nem biztos, hogy pozitívan fog lecsapódni Izland népében, ezért a helyi premier előtt előzetesen is elnézést kért a kulturális minisztertől, aki ettől függetlenül egy díszvacsorát rendezett a számára. Ezután volt szerencséje Izland elnökével is találkozni, akitől szintén bocsánatot kért, amire annyi válasz érkezett, hogy:

Tudja, a karakter elég pontosra sikeredett, úgyhogy megbocsátok.

Mindent megtettek, de hiába

Természetesen nem csupán nemzeteket és holtak emlékét lehet megsérteni. Könnyű beletiporni a rasszok kérdésébe is. Ebbe futott bele a rendező Cameron Crowe, akinek feladták a leckét a casting kérdését tekintve.

Az egyik lehetőség, hogy keres egy olyan karaktert, aki megfelel ennek – ami, valljuk be, nem könnyű –, és külsőre úgy néz ki, mint egy fehér színésznő, miközben felmenői több tőről fakadnak. A másik lehetőség az volt, hogy szimplán felkér egy fehér színésznőt a feladatra, és akkor nagyobb rátából választhat, de így sérül a valódiság. Végül utóbbi mellett döntött, és Emma Stone-ra esett a választása, ami visszatekintve nem bizonyult tökéletes döntésnek.

A karakter, Allison Ng negyedrészt hawaii, negyedrészt pedig kínai, miközben vörös hajú. A közönség kimondottan nem fogadta el, hogy egy ilyen személyt Emma Stone játszik. A film nem is robbantott bankot, a rendező, Crowe pedig utólag bocsánatot is kért miatta. 

A karakter egy valós, vörös hajú helyi lakoson alapult... Ebben a filmben sok ázsiai-amerikait, őslakos hawaiit és csendes-óceáni szigetlakót alkalmaztunk, mind a kamera előtt, mind a kamera mögött. Emma Stone, a főszereplő fáradhatatlanul dolgozott, és ha a remek jellemábrázolásának bármely része negatívan csapódott le, vagy vitát váltott ki, az csakis az én hibám. Hálás vagyok, hogy lehetőséget kaptam a párbeszédre. A rengeteg halk és hangzatos véleményből pedig valami nagyon inspiratívat tanultam. Sokan vágyunk olyan történetekre, amelyekben felsejlik a faji sokszínűség, az ábrázolás valós, és alig várom, hogy a jövőben segítsek elmesélni ehhez hasonló sztorikat

– osztotta meg gondolatait Crowe a The Uncoolon.

Legyen szó nemzeti, faji vagy tragikus történelmi kérdésről, legyen a történet valós vagy fiktív, könnyű megcsúszni a vékony jégen, függetlenül attól, hogy a legjobb szándék vezérli az embert, vagy a puszta siker iránti vágy motiválja. A Barbenheimer esetében sem a filmkészítők valamilyen hibás döntésén alapult a gond, hisz Christopher Nolan Oppenheimere nem vétett ezen a téren. Sokszor a filmalkotó művészek legjobb döntéseit is felülírhatja a felsőbb körök anyagi megfontolása, de a mögöttes szándék sosem lényegtelen.