Az idei különleges év lesz a brit popénekes, Robbie Williams számára. Belép azon zenészek körébe, akikről készült már nagy volumenű dokumentarista alkotás. A Netflix égisze alatt az év végére várható sorozat az énekes pályafutásának elmúlt közel három évtizedét öleli fel, annak minden hullámhegyével és -völgyével. 

A Tudum – a Netflix hivatalos, filmes híreket összegyűjtő weboldala – szerint, illetve az előzetes alapján a sorozat olyan jelentős időszakokkal és eseményekkel biztosan foglalkozik majd, mint:

• Williams kiválása a Take Thatből, majd szólókarrierjének elindítása,
• miként süllyedt drogfüggőségbe, és hogyan lábalt ki belőle,
• hogyan érte el és élte meg karrierének olyan csúcspontjait, mint a legendás, 2003-as koncertje Knebworthnél, ahol mintegy 375 ezer ember előtt lépett fel három nap alatt.

Utóbbi azóta is rekordnak számít Angliában, mivel még Harry Styles sem tudta felülmúlni, aki négy nap alatt négy telt házas Wembley-koncerttel is „csupán” 360 ezer embert mozgatott meg.

Robbie Williams közelgő sorozata apropóján megnéztük, hogy a filmtörténelemben milyen kiemelkedő, zenészekről szóló dokumentumfilmek születtek, amelyeket a legtöbb szakmai oldal – legyen szó közönségszavazásról vagy szakkritikáról – egyaránt elismer. Listánk bár a teljesség igénye nélkül készült, a felsorolt művek joggal tartoznak az ágazat élvonalába.

Semmi értelme, ha nem válik klasszikussá

Régen volt, de talán még nem feledkezett meg a világ New York City úttörő rockzenekaráról, a Talking Headsről. A hetvenes években indult banda már évtizedek óta nem aktív, karrierjük csúcsán azonban készült róluk egy speciális koncertfilm, amely dokumentarista szemmel vezeti végig a nézőt a banda életútján a dalokon keresztül.

1983-ban a Hollywood Pantages Theatre adott otthont három estén át a zenekar koncertjeinek, ahol a felvételek készültek a Stop Making Sense című filmhez. Az alkotás nem csupán népszerű, a legtöbb, filmmel foglalkozó szakoldal szinte kivétel nélkül a top 20-ban említi a kategóriájában.

Jonathan Demme 2017 óta sajnos nem erősíti már a legendás filmrendezők sorát, de olyan kultklasszikusok kötődnek a nevéhez, mint A bárányok hallgatnak vagy a Philadelphia – Az érinthetetlen. Noha mindkét ikonikus mű a Talking Heads dokumentumfilmje után született, Demme sajátos látásmódja és egyedi világa megjelenik a Stop Making Sense-ben is. Minden koncertnap más tematika alapján igazodott a forgatáshoz – például volt olyan este, amely kizárólag a távoli felvételekről szólt, hogy a lehető legkevesebb színpadközeli kamera lógjon be a képbe. 

A koncepció hatott – a rendező, a stáb és a zenészek közös elköteleződése hatalmas sikert aratott. A film a kasszáknál a gyártási költségek több mint négyszeresét hozta vissza. A Rolling Stone magazin minden idők negyedik legjobb zenés dokumentumfilmjének nevezi az alkotást, míg az IMDB oldalán magasan az első helyen áll.

Egy tánc még belefér

A nagy klasszikusok többnyire a klasszikusokhoz vonzódnak. Ebből az elemi kapcsolatból születnek olyan alkotások, mint Az utolsó valcer. A dokumentumfilm – elsősorban koncertfilm – két nagy név kapcsolódásának köszönhető, és a beletett kemény munka miatt válhatott klasszikussá. A zenekar a vásznon a XX. század ikonikus rockcsapata, a The Band volt, míg a kamerák mögött a máig lángelmeként számon tartott Martin Scorsese ült.

A formáció – mint közös zenei projekt – hiába nem élte meg a XXI. századot, az alkotás máig a szakmai oldalak egyik kedvence. Bár számos technikai nehézség adódott a felvételek során – például áthidalhatatlan kamerahibák –, az eredmény magáért beszél. Ez többek között annak is köszönhető, hogy Scorsese maga válogatta össze a stábot úgy, hogy az tökéletesen passzoljon a különleges kihíváshoz.

Egyikük Kovács László, akihez olyan kultfilmek kötődnek, mint az 1969-es, legendás Szelíd motorosok – ennek a filmnek köszönheti Jack Nicholson az áttörést és első Oscar-jelölését –, vagy az 1977-es New York, New York, amelyben szintén Scorsesével dolgozott együtt. A másik híres magyar operatőr Zsigmond Vilmos volt, aki Steven Spielbergtől Woody Allenen át Michael Ciminóig a kor legismertebb rendezőivel és producereivel alkotott közösen – többek közt olyan filmekben, mint A szarvasvadász vagy a Harmadik típusú találkozások. 

A filmet az Entertainment Weekly minden idők egyik legjobb zenés dokumentumfilmjeként tartja számon, az IMDB-n a hatodik helyen áll saját kategóriájában.

A soulzene nyara

Ha az ember felkeres húsz különféle listát, ahol a zenés dokumentumfilmeket rendszerezik, legalább 19 megemlíti – ha nem az elsők között szemlézi – a Summer of Soul című filmet. Így tesz a Rolling Stone, az IMDB, a Vulture és a The Guardian is – utóbbi első helyen hozza az alkotást.

A film teljes címe így hangzik: Summer of Soul (...Or, When the Revolution Could Not Be Televised). Ezt nagyjából úgy lehet lefordítani, hogy: A soul nyara (... vagy mikor a lázadást nem lehetett tévében közvetíteni). Az alkotás középpontjában az 1969-es Harlem Cultural Festival áll.

holott a fellépők listáját tekintve ott kellene, hogy legyen. Olyan, máig híres és ismert zenészek tették tiszteletüket a hat vasárnapon át zajló programsorozaton, mint Stevie Wonder, Mahalia Jackson vagy Nina Simone. A 2021-es dokumentumfilm többek közt azt tűzte ki célul, hogy megfejtse, vajon miért ragadt Woodstock árnyékában a soulzene történetének egyik legnagyobb fesztiválja. 

Érdekesség, hogy a filmet megalkotó Ahmir „Questlove” Thompson alapvetően nem rendező, hanem zenei producer, aki egyben színpadi előadó és zeneszerző is, a hangszerét tekintve elsősorban dobos. A The Roots tagjaként vált ismertté, de dobosként olyan zenészekkel dolgozott együtt, mint Christina Aguilera, John Mayer vagy Joss Stone. Producerként D’Angelo és Slum Village csapatával is dolgozott.

Filmes pályafutása csupán a kétezres években indult: közel két évtizedig főként dokumentarista alkotásokban működött közre. Rendezőként a Summer of Soul volt az első műve, amely számtalan elismerést besöpört, köztük a legjobb dokumentumfilmnek járó Oscar-díjat. 

olyan zenészekkel, résztvevőkkel és szakemberekkel, akik az esemény hangulatát és annak történelmi jelentőségét próbálják visszaadni. Szerencsére volt elegendő alapanyag, mivel a fesztiválról mintegy negyven órányi, professzionális felvétel készült, amiből szinte semmit nem használtak fel korábban.

A kétezres évek elején – amikor „felfedezték” a felvételeket – Joe Lauro filmarchivista már tett kísérletet arra, hogy vászonra vigye az 1969-es eseményeket, de akkor kudarcot vallott. Ezt 15 évvel később a film producerei, David Dinerstein és Robert Fyvolent valósították meg.

Az a bizonyos klub

Ahogy a Summer of Soul esetében is látjuk, nem feltétlenül kell egy zenei dokumentumfilmnek a XX. századból érkeznie, hogy jelentős legyen. Ugyanígy nem kell olyan alkotóról vagy alkotókról szólnia, akik az előző évezredben voltak pályájuk csúcsán. Amy Winehouse viszont XXI. századi előadó, és a film is ekkor készült róla. A 27-esek klubjába tartozó énekesnő élete és munkássága számos zenészt és filmest inspirált, a róla készült, 2015-ös film – amelynek nemes egyszerűséggel az a címe, hogy Amy –

A projekt az énekesnő halálát (2011) követő évben rögtön elindult, de a film csupán az évtized közepére készült el. Először Cannes-ban mutatták be, és már akkor hatalmas szakmai elismerés övezte. Ezután az Oscar- és a Grammy-díjat is megkapta az alkotás.

A mű időrendben követi az énekesnő életét, különlegessége leginkább az alaposságában rejlik. Az alkotók több mint száz interjút készítettek, ebből válogatták ki a kompozícióhoz legjobban illő darabokat. Zenileg is hasonlóan akkurátusan jártak el. Felkutattak számos olyan felvételt, amelyek Amy Winehouse halála előtt készültek,

Nem meglepő, hogy a modern művészekről szóló alkotások között máig ez az egyik legnépszerűbb a szakmai körökben. A Rolling Stone, a The Guardian és a Vulture is minden idők húsz legmeghatározóbb zenés dokumentumfilmje között említi.