A sztori egy 1972-es balesetet dolgoz fel, amikor is egy uruguayi főiskolásokból álló rögbicsapat gépe zuhant le a dél-amerikai Andok hegységben, itt pedig a jéggel, faggyal, éhezéssel dacolva, csodával határos módon 16-an túlélték a 72 napon keresztül tartó megpróbáltatásokat. A film készítője, J. A. Bayona tízévnyi munkát tett bele abba, hogy méltóképp dolgozza fel a túlélők sztoriját, és állítson emléket az elhunytak előtt egyszerre, ehhez mélyinterjúkat készített az eset érintettjeivel, kiment a konkrét helyszínre forgatni stábjával, és annak a Pablo Viercinek a könyvét használta fel alapul, aki irodalmi szemszögből, de hasonló alapossággal számolt be erről az egész pokoljárásról.

Az uruguayi fiatalok repülőbalesetét korábban Hollywood is megfilmesítette, ám az 1993-as Életben maradtak (Alive) sosem tudta úgy igazán kultikus darabbá kinőni magát, részben annak köszönhetően, hogy a latin-amerikai srácok eljátszására olyan színészeket vettek fel, mint Ethan Hawke és Josh Hamilton, akikből ki nem nézné az ember, hogy valóban onnan származnak. Ergo a hitelessége ennek a régebbi filmnek mindig is megkérdőjelezhető volt, bőven akadtak, akik „disney-s” adaptációnak kiáltották ki, gúnyűzés céljából.

J. A. Bayona a 2012-es A lehetetlen című katasztrófafilmje és a sztoribeli hiányosságai ellenére ugyancsak grandiózus jelenetekkel operáló Jurassic World: Bukott birodalom után megint bizonyítja, hogy nagyon ért ahhoz, amikor látvánnyal kell sokkolni. Rögtön A hó társadalma elején kapunk egy olyan mértékben naturalista repülőlezuhanást, amihez képest a Lostban sokszor mutatott légi szerencsétlenség, visszagondolva, esti mesének érződik. A hó társadalmában törnek a csontok, összepasszírozódnak az emberek, szakadnak a végtagok, majd a bevérzett szemű túlélők úgy pislognak a hóban fekve, hogy feltétel nélkül elhisszük nekik, hogy azt se tudják, hol vannak.

A hó társadalma akkor működik a legjobban, amikor Bayona a fiúkat és a velük tartó pár hozzátartozójuk szenvedését mutatja, az újabb és újabb traumákat: ahogy egymás után halnak meg, megadva magukat a kegyetlen hidegnek, de a rájuk zúduló lavina és annak felismerése, hogy egyedül a kannibalizmus tarthatja őket életben, olyan sarokpontok, amelyek önmagukban összetörik az ember lelkét. Nemhogy egyben.

Kár, hogy az írók a karakterépítést tekintve csúnyán elhasalnak, hiába dolgoztak J. A. Bayona mellett még hárman a forgatókönyvön, egyszerűen nem találják meg a készítők a fókuszt. Vagyis azt a figurát, aki a főhős lehetne. Sőt, a több mint 2 órás játékidő alatt képtelenek a készítők épkézláb személyiséggel, háttérsztorival felruházni a karaktereket, túl nagy falatnak bizonyul nekik a népes szereplőgárda. Értjük mi, elvileg a filmet narráló Numa (Enzo Vogrincic Roldán) lenne a központi alak, na meg Roberto (Matías Recalt) és Nando (Agustín Pardella), de mindannyian olyan szinten papírvékonyak és vázlatosak maradnak, hogy nem lehet velük azonosulni. Kicsit úgy érezhetjük emiatt, mintha mi is köztük lennénk, szédelgő túlélőként, aki sodródik az árral, próbálva tartani a lépést a többiekkel, de sajna ez nem alkotói koncepció. Szinte csoda, hogy a forgatókönyvírók bénasága ellenére is bele tudjuk élni magunkat A hó társadalmába.

Ha úgy nézzük, hogy ez a film egy komplett közösség tragédiáját meséli el ahelyett, hogy az egyénekre fókuszálna, akkor már egy fokkal védhetőbb a dolog – de épp a főhősök megfoghatatlanságából fakad, hogy nagyjából a játékidő háromnegyedénél leül a cselekmény. Ez az a pont, amikor éppen kifogy a kakaóból a készítő, nincs mivel sokkolni minket, de a dialógusok meg nem működnek, mert az egyéni sorsok nem érintenek meg.

Szó se róla, a Netflix új katasztrófafilmje az érzelmességét tekintve betalál, amikor felsejlik annak a lehetősége, hogy a srácok megmenekülnek, velük együtt megkönnyebbülünk, elmorzsolunk pár könnycseppet a tévé előtt ülve. Sőt, a csodálatos kameramunka, az akciódús jelenetek mind-mind felteszik a pontot az i-re, és Michael Giacchino zenéinek is köszönhetően egy jó értelemben vett pátoszos filmet kapunk, ami kapkodó, de komoly lelki fröccsel felérő emlékeztető arról, hogy az emberek egymásba kapaszkodva még a lehetetlent is képesek túlélni.

Ami a már emlegetett kannibalizmust illeti, J. A. Bayonáék meglepően távolságtartóak az emberevéssel kapcsolatban. Míg a zuhanást és az egymást követő elhalálozásokat kegyetlenül valósághűen mutatják be, addig a kannibalizmussal kapcsolatban megint csak szégyellősebb a kamera. Nyilván ez a túlélők és az elhunytak miatti tiszteletadás miatt van, mert bevonták a készítésbe a valódi exrögbiseket, de a sokkfaktort illetően A hó társadalma némiképp megsínyli, hogy vizuálisan nem állnak bele Bayonáék a dologba, takargatják a lerágott csontvázakat, ahogy azt is röpke két mondattal intézik el, hogy a vallásos fiatalok egyszer csak szembemennek a hitükkel, és elkezdik az elhunytakat eszegetni.

A színészi játékok közül a már említett gyenge írásból adódóan senkit nem lehet kiemelni. Pedig valóban dél-amerikai, újonc szereplőket alkalmazott Bayona, de egyikük sem tudja megvillantani művészi kvalitásait úgy igazán, mert annyira papírmasék maradnak mindnyájan.

A szembetűnő hibái ellenére A hó társadalma nem egy rossz film, a repülőbalesetes jelenet önmagában megéri, hogy leforgatták. A túlélős, naturalizmusba hajló momentumok ugyancsak meghökkentőek, és annak ellenére, hogy a karaktereket képtelenek az írók komplex módon felfesteni a tévéképernyőre, még érzelmi löketet is adnak a látottak. Ez az igazán döbbenetes, hogy katartikus a befejezés, és mégis összeáll érzelmileg a Netflix-film a végére. Általában az ehhez hasonló alkotások középszerré silányulnak az írói baklövések miatt, de itt Bayona van annyira jó rendező, hogy a katasztrófafilmes jelenetekkel ellensúlyozza, amit egyébként elront. A maga nemében ez is bravúr. Még ha nem is Oscart érdemlő bravúr.

7/10

A hó társadalma szinkronnal és magyar felirattal elérhető a Netflixen.