Utolsó hívás. Így mondják be a repülőtéren, hogy tudjuk, a járat akkor is elindul, ha mi nem érünk oda a kapuhoz. Ilyen utolsó hívás a Spirál című magyar film is a Netflixen: 2024. január 19-ig még megnézhető. 

Felméri Cecília lélektani drámáját, thrillerét, első játékfilmjét 2020-ban mutatták be. Nem sok szereplős, nem sok szavas. A rendező inkább képekkel mesél, utalásokkal dolgozik, hagyja, hogy a történet a néző fejében álljon össze. Ez amúgy nem rossz elgondolás, csak egyben a filmkészítők egyik legnagyobb csapdahelyzete is. Hiszen ha túl sokat hagynak a nézőre, akkor éppen az tűnik el, amivel a rendezőnek dolga van: 

S ha innen nézzük, akkor a Spirál olyan film, mint amikor egy táncos toporog, pedig vihetné a lendület is, vagy amikor vállból indul a jobbhorog, csak éppen nem fordul bele sem a csípő, sem a láb – ütésnek ütés lesz, ám erőtlen.

Horgásztó, ahol majdnem minden szép

Novellányi történetet látunk 1 óra 37 percben, mégsem érezni, hogy túlhúzott sztoriról van szó. A film legnagyobb érdeme ugyanis az, hogy képekben képes megmutatni érzéseket, gondolatokat. Ráadásul olyanokat, amilyeneket meg sem mutatnak, csak éppen az otthagyott szavakból és mondatokból – az operatőr, Réder György remek látás- és láttatásmódjának köszönhetően – megszületnek. 

Ez amúgy a lélektani thrillerek fontos eszköze. Ám bármennyire törekednek erre a közeli kivágásokkal, a követő kameramozgással, a feszültség nem feszül ki eléggé. Szépnek szép, amit látunk – legyen az természet vagy emberi arc, házrészlet –, a hiányteremtéstől remélt megszülető izgalom elmarad, vagy csak óvatosan jön elő, mint árnyék a sarokból.   

Másrészt egy horgásztó sohasem attól lesz szép, hogy valaki sokszor elmondja: itt minden olyan szép. Az érthető, hogy az ilyen mondatok azért fontosak, mert kontraszt nélkül nincsen dráma, sem emberi, sem társadalmi; másrészt ettől kap hangsúlyt az, hogy itt talán nem is annyira minden szép. Ezúttal ez mégsem működik tökéletesen. 

És innentől kezdve a történetvezetésen, a színészi játékon múlik az, hogy elhiggyük, mi most egy dráma szemtanúi vagyunk.

Unott halmennyország

Ezt kellene erősítenie a szereplők érzelmeket és érzéseket visszafogó színészi játékának, ezzel szemben az inkább katatón, közönyös. Mintha nekik mindegy is volna, hogy amúgy a földi paradicsomban élnek, mert igazából nem is jó itt, vagy ha igen, akkor éppen azért, mert a horgásztónál az a jó, ha nem történik semmi. Még abban sincs semmi izgalom vagy dráma, hogy döglenek a halak. Döglenek. Valamiért. Az okát keresi Bence (Bogdan Dumitrache), de mintha az sem érdekelné, hogy megtudja, miért döglenek. 

Bence amúgy szeret itt, a tónál. Neki jó ez a semmi nem történés vagy csak az és annyi, hogy a tó házait ki lehessen adni horgászoknak, meg ki lehessen halászni a halak tetemét a vízből. Amúgy ő nem érzéketlen, Janka (Kiss Diána Magdolna) kezét is megkéri. Igaz, alighanem csak azért, hogy ne legyen egyedül a tóparti házban, meg olykor, ha kedve támad, arra a két percre se, amíg tart, férfiként rá tudjon fordulni Jankára.

Janka ezzel szemben unott. Halálosan un mindent. Mintha neki mindegy lenne az, ahogyan és amiben él – miközben alighanem inkább lelépne innen. Menne vissza a városba tanárnak, pedig azt a munkát is szereti.

Egy ilyen halálosan unott világban – amely tényleg lehetne a földi paradicsom, távol a város zajától – még a haltelepítő kényszeredett viccpoénjai sem működnek. S ha nevetnek is rajta, csak azért, mert a viccek végén olykor akkor is nevetünk, ha amúgy minek. És ez igaz akkor is, ha azt a viccet amúgy egy kisember (Köleséri Sándor) meséli. 

A címe az, hogy Spirál, mégsem örvénylik

A lassan araszoló történetben ott tetőzne a dráma, amikor Janka belefullad a tóba. Ezzel nem nagyon spoilerezünk, hiszen a film innentől szólna igazából arról, hogy mitől lesz a címe Spirál. Mégsem húz minket mélyebbre. Talán azért, mert a rendező ettől kezdve bíz túlságosan sokat a nézőre.

Mert ettől lehetne izgalmas minden. Bence pillantása, szemének villanása. A lelepleződéstől való félelem feszültsége mégsem születik meg. Már az sem világos és igazából nem is érthető, hogy Bence miért nem jelenti Janka halálát. 

Feltételezhető, persze, hogy megzakkan, hiszen elvesztette azt, akivel a maga magányosságában el tudta képzelni az életét a horgásztónál. De erre a zakkanásra nem kapunk sem utalást, sem magyarázatot. El kell(ene) fogadnunk, hogy ez van.

Innentől kezdve azonban éppen az tűnik el, amitől a Spriál mély dráma lehetne. Oké, nézzük, látjuk, működik, de ha nem tudjuk, miért kellene működnie, minden éppen olyanná válik, mint a szereplők addigi élete. Ha döglenek a halak, akkor döglenek, és az sem baj, ha egy vicc poénja besül, azon úgyis csak azért nevetünk, mert viccet mondtak.

Igazából ezért sincs mit izgulni a Spirál című filmen. Ezért sem fog minket a hideg kirázni attól, ami a történet második felében feltűnő Nórával (Borbély Alexandra) történik. Ő is csak beleolvad ebbe a „nagy, nem történik itt semmi világba”, amit amúgy pályázatíróként fel akar emelni. Felemelni. Mert itt minden szép.

Nóra ugyan hoz némi életet a tó partjára, és az ő személye, őszinte lelkesedése, ártatlansága és tudatlansága miatt – hiszen fogalma sincs arról, mi tragédia történt itt – kellene izgulnunk, hogy most kiderül-e bármi is Janka sorsáról. 

De nem. Mégsem. A történet éppen úgy áll és ringatózik, mint medrében a tó.

S mindezek ellenére a Spirál kedvelhető film. Ígéretes alkotás. Izgalommal, érdeklődéssel várjuk Felméri Cecília következő, második nagyjátékfilmjét.

5,5/10