Adrien Brody étkezési zavarokkal és PTSD-vel küzdött az egyik legismertebb szerepe utánPersze, mindig csak a szerelem… Az Adaline varázslatos élete című film azonban sokkal több, mint szerelem. Ezt azok, akik már látták – hiszen a filmet 2015-ben mutatták be, de az HBO Maxon még látható –, pontosan tudják.
Ez a film nem suta, nem buta, s még csak nem is nyálromantika. Ez a film könnyed kézzel irányított alkotás, emberi párbeszéddekkel, gyönyörű képekkel, lélekhez szóló zenével, és olyan főszereplőkkel, akik nem a szépségükkel akarnak megvenni minket kilóra, hanem azzal, hogy színészek, akik között működik a kémia – így elhisszük nekik, hogy a szerelem nem is sötét verem.
Ezt a filmet azoknak ajánljuk, akik szerették nézni – vagy még sosem látták – a Ház a tónál és a Szerelmünk lapjai című filmet.
Már a történet nyitánya a székbe tapaszt. Ám nem azért, mert az Adaline életét bemutató film első perceiben egy nehezen hihető csodának lehetünk szemtanúi, de ha nem így volna, annak sem volna értelme, amit ezt követően látunk.
Az élet, végül is, miért ne lehetne olyan, amilyenre amúgy nem vágyunk. Azt kapjuk, ami szembejön velünk, nekünk meg csak túl kell élni napokat, éveket, évtizedeket. Az élet mintha erről szólna...
Azzal nem árulnuk el nagy titkot, hogy a film elején, Adaline (Blake Lively), a főszereplő meghal. Aztán amikor felébred, vagyis újra él, valami megváltozik benne. Nem öregszik. Míg a világ folyton változik körülötte, az ő sejtjei nem tudják, hogy ezen a bolygón az a szokás, hogy ami megszületik, az meg is hal.
De a lényeg nem is ez. Hanem az, amit Connor MacLeod (Hegylakó, 1986) esetében is megtanultunk már:
ki akarna örökké élni, ha a szerelem úgyis meghal…
Adaline is ettől szenved, ezért menekül folyton, költözik minden évtizedben máshová, új névvel. Meg persze azért is, mert nem akarja, hogy bármiféle tudományos kísérlet alanya legyen egy olyan tulajdonsága miatt, aminek miértjére ő sem tudja a választ.
Egy minden és mindenki elől menekülő ember pedig mitől fél a legjobban? Attól, hogy valakihez túlságosan kötődni kezd. Miközben már azt sem egyszerű feldolgoznia, hogy idővel a saját lánya is úgy néz ki, mintha a nagyanyja volna.
Adeline szerepére nem is válaszhattak volna légiesebb és érzékibb színésznőt, mint Blake Livelyt. Minden mozdulatában, mosolyában egyszerre van benne az univerzum minden energiája és magánya. Csak kevesen tudják így megmutatni, mennyire vékony az élet és az elmúlás közti membrán. Blake Lively mintha erre született volna. Egyszerre képes megjeleníteni azt, hogy az élet örökké tart, és azt is, hogy akár már a következő pillanatban véget érhet. Az általa megformált Adaline ábrándos, vággyal teli.
Rügy, amelyről azt hisszük, mindjárt kipattan, miközben meg sem születő leveleivel folyton önmagát öleli.
Ellis John a rejtőzködő Adaline ellentéte. Ég, lángol, lobog, és Michiel Huisman tökéletesen alakítja az előbb udvarló, majd mély szerelembe eső fiatalambert. Arcjátéka, mimikája annyira őszinte, hogy simán elhisszük neki, hogy beleszeret a titokzatos Adaline-be. Színészi munkájában nincsen semmi művi, udvarlását és szerelembe esését tanítani lehetne.
A filmben feltűnik Harrison Ford is, akiről azért tudható, hogy bármennyire híres is, aligha akadna olyan színiiskola, amelyik őt kérné fel a mesteri arcjáték kurzus professzorának, de lám, mit tesz egy jól elhelyezett szemüveg az orrnyergen… Az általa megformált karakter, William nyugdíjas csillagász. Éli boldog és tisztán szép életét, és nem mellesleg a fülig szerelmes Ellis apja.
Anélkül, hogy bármit elárulnánk a történetből, amelyben akadnak érzelmes fordulatok, William és Adaline találkozása ad értelmet minden sodródásnak, sorsszerűségnek. Abban minden benne van, amit a szerelemről, az eltűnésről tudni kell. A kibeszéletlen félelmekről, az el nem mondott szavakról, a hiányzó ölelésekről.
Lee Toland Krieger rendező, aki készített már horrort (Sabrina hátborzongató kalandjai), krimit (Riverdale), fanatasyt (Shadow and Bone), tökéletesen megértette, hogy mit is szeretett volna írni J. Mills Goodloe és Salvador Paskowitz, és mindezt el is tudta mondani a szereplőknek, valamint az operatőr David Lanzenbergnek – aki amúgy Lee Toland Krieger egyik kedvenc cinematográfusa –, és olyan magával ragadó filmet adott nekünk, amit egyszerűen nem lehet nem nézni.
S ha mindebbe belevesszük azt is, hogy Rob Simonsen olyan zenei hátteret tett hozzá, ami önmagában is gyógyító, ne csodálkozzunk azon, ha az Adaline varázslatos élete egy olyan világba repít, ahová a szíve mélyén minden ember vágyik. Főleg azok, akik egyszer már jártak ott.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
