Ilyen lehet egy álomház: minden fa, sok könyv, ízléssel összeválogatott bútorok, finom porceláncsészék. Ebben az otthonban minden arról árulkodik, hogy a lakói is biztosan szépek és sikeresek, elég berakni a padlizsánt a sütőbe, odaülni a zongorához, vagy virágot tenni a vázába.

De mi van, ha a feleség az idejét sem tudja, hogy mikor kapott utoljára virágot a férjétől? Hiába van meg mindenük, ha alapvető kérdésekben – úgymint gyereknevelés vagy férfi-női szerepek – eltér a véleményük, ahogy abban is, hogy a köztük lévő intimitás egyre fokozódó hiányát hogyan lehetne megszüntetni. Ez így, leírva persze olyan, mintha egy női magazin levelezési rovatát olvasnánk, Hajdu Szabolcs legújabb filmjében azonban a thriller határán mozgó izgalom lesz belőle.

Pedig a filmben voltaképpen nem történik semmi. Egy negyvenes házaspárhoz érkezik vendégségbe egy másik negyvenes házaspár, és ennyi. Mindezt azonban olyan finom eszközökkel jeleníti meg a film, hogy észre sem vesszük, mi az, ami mégis a székhez szögez bennünket, és lélegzet-visszafojtva várjuk, mi fog történni a következő pillanatban.

Anyahiszti

Mivel az egy helyszínen zajló cselekmény fő „történése” az, hogy beszélnek, beszélgetnek, az egyik titok nyilvánvalóan a kommunikációban rejlik: az, amiről és ahogyan szót ejtenek. A két házaspár a saját életéről beszél, de persze rólam, rólad, rólunk is. A házasság megjavításához az egyik több szexet akar, a másik több figyelmet, a gyereknevelésben az egyik megengedőbb, a másik szerint bárhogy fel lehet nőni, „minket is kulcscsomóval vertek, mégis itt vagyunk”.

A férfi-női szerepek boncolgatása is terítékre kerül, a feleség szerint a férfi is kiviheti a szennyest a szennyestartóba, sőt akár ki is teregethet, a férj szerint a nő ezzel az elgondolásával a kutyát próbálja megtanítani nyávogni. „Nem fog a kutya nyávogni. A kutya ugat” – mondja a filmbéli Kálmán, akit a rendező-forgatókönyvíró Hajdu Szabolcs alakít. Ő az, aki szerint 

Már a felvezetett témák is olyanok, hogy érezzük, a színészek helyettünk viszik vásárra a bőrüket, de ahogy ezek a párbeszédek meg vannak írva, és ahogy azt a színészek előadják, az teszi ezt olyanná, mintha a saját nappalinkban beszélgetnénk. A mondatok felépítése, szerkezete, az intonáció, a dialektusok mind-mind sok munkával és odafigyeléssel születtek – mozinézőként ezt persze nem kell tudnunk, elég, ha azt érezzük, hogy a természeteshez nagyon közeli párbeszédeket hallunk sóhajtásokkal, ki nem mondott szavakkal, elharapott mondatvégekkel.

Párkapcsolati thriller

A feszültség már ezzel is nő, hiszen ki tudja, mi húzódik a sokatmondó nézések, ingerült válaszok, vagy a konkrét hasfájás mögött, és a thrillerhatást érdekes módon az is fokozza, hogy az álomházban a forgatáshoz azért mégiscsak szűk terekben kellett mozogni. Van, amikor a beszélőt nem is látjuk, csak a hangját halljuk, miközben a másik ember arcát látjuk, le tudjuk tehát olvasni a reakcióját, máskor eltűnnek szereplők (a konyhába, az emeletre vagy az erdőbe), esetleg csak telefonon vannak jelen.

Az autós jelenet pedig egyenesen olyan, mintha egy Hitchcock-filmet látnánk a néma szereplőkkel, még a technika is a mozi hőskorát idézi.

Hajdu Szabolcs kamarafilmje az Ernelláék Farkaséknál családi, párkapcsolati nehézségeit viszi tovább. Elmondása szerint a történet a vihar előtti csend állapotát jeleníti meg, amikor még senki nem mer lépni, pedig tudják, hogy valamin változtatni kellene. A rendező úgy tapasztalta, hogy egy ember több évet is el tud tölteni az életéből ebben a helyzetben, és ez nagyon sok energiát visz el. Hogy mi lehet az elfojtott feszültségek, kibeszéletlen konfliktusok vége, az a trilógia befejező részéből, az Egy százalék indián című filmből derül ki, amit várhatóan ősszel mutatnak be, és ami – az első kettőhöz hasonlóan – színdarabként indult.

Lovely day

A színdarabok is intim térben játszódtak, ami extrém módon behúzta a nézőt, és nincs ez másként a film esetében sem. A színészek minden rezdülését látjuk, átéljük velük a félelmet, az aggodalmat, a feszültséget, a vicces helyzeteket, és hát 

Hajdu Szabolcs kissé hímsoviniszta férje, Tóth Orsi érzékeny felesége, a vendégségbe érkező házaspárt alakító Szabó Domokos és Földeáki Nóra csontig hatoló reménytelensége, valamint a ház körül segítő mindenest megformáló Gelányi Imre zavart egyszerűsége mind olyan, mintha mindenki magát alakítaná. És ez részben igaz is: a saját életüket gyúrták össze sok más tapasztalattal.

A filmben nem történik semmi, csak épp az egész életünk. A végén megszólal a Lovely day című dal Bill Witherstől – ám csak alig több mint egy percig szól, mert a film olyan alacsony költségvetéssel készült, hogy nem tudták kifizetni a jogdíjat. De ez az egy perc is elég ahhoz, hogy napszemüveget húzzunk, tánc közben összebújjunk, visszatérjünk fiatalkori önmagunkhoz, hagyjunk magunknak egy lélegzetvételnyi időt arra, hogy megállítsuk a kitörni készülő vihart. Mert előbb-utóbb úgyis kitör, ez nem kérdés.