Majdnem kitettek magukért a franciák, mert készítettek nekünk egy izgalmas sorozatot, csak valahogyan felemásra sikeredett. Ez a kijelentés nagyjából az évadot is kettévágja, s bár nem azt jelenti, hogy az első három-négy rész rossz volna, ám az ötödik-nyolcadik minden szempontból határozottan erősebb. Utóbbi Laura Weaver és Samuel Bodin rendező érdeme. 

Kár ezért a címért. Mármint a magyarért: Párizsi alvilág. Nem mintha az eredeti, a Furies, ami a filmben szereplő fúriá(k)ra utal, jobb volna, de az legalább közelebb áll a történethez. 

Arról nem is szólva, hogy Párizsi alvilág címmel egyszer már forgalmaztak Magyarországon francia filmet. Persze az 1973-ban készült alkotás is kapott egy rakás variációt, az angoloknál The Holes, vagyis A lyukak, a franciáknál meg eredetileg Les gaspards, vagyis A pazarlók néven futott, de az nem is erről szól, mint a 2024-es Párizsi alvilág sorozat.

Ismét nő a főszereplő

A franciáktól már megszoktuk, hogy az olyan filmekben, amelyekben lőnek, bunyóznak, reccsen a csont, vagy csak egyszerűen kegyetlen, már régen nincsen férfiuralom. A nők elérték, hogy ők is hentelhessenek, állkapcsot törjenek, szétvagdalva vérezzenek. Az ilyen karakterek megformálásához ma már nincsen szükség Jean-Paul Belmondóra, Jean Renóra, Sami Bouajilára, Tomer Sisley-re vagy Alban Lenoirra, jöhetnek a nők, lányok, asszonyok. 

Ebben ráadásul az a jó, hogy legalább bizonyossá válik, hogy a világ, ha gonosz, az nem csupán a férfiak miatt van, és ha jó, az a nőknek is köszönhető. Egészen rendben van az, hogy a franciák képesek nem sztereotípiákban gondolkozni, modern kori filmjeikben a jó és rossz párharca messze erkölcsi alapokon nyugszik – vagy éppen nyomaszt.

Lyna (Lina el Arabi) egyszerű párizsi lány lenne, ha az apja nem volna egy titkos bűnözői szervezet könyvelője. Aztán, miután apu fejét a lánya születésnapi tortájának elfújása közben szétlövik, kiderül, hogy Lyna nem is olyan, mint bármelyik párizsi lány. 

A filmsorozat itt egy kicsit máris megbillen, hiszen Lyna olyan gyorsan válik komplett gyilkológéppé, amire csak a tudományos-fantasztikus történetekben láthatunk példákat. De sebaj, hiszen a Párizsi alvilág is kitalált történet, tele olyan szereplővel, akit még egy Sr. Ávila is két perc alatt becserkészne és szétkapna – pedig a temetkezési vállalkozó Sr. Ávila a róla elnevezett, 2013-as mexikói sorozatban akár romantikus szappanopera hőse is lehetne.

Vagyis a Párizsi alvilágban el kell fogadnunk, hogy a világ ilyen, és kész. Egyszerűen leosztott szerepek mögé bújt életek halmaza. Szerencsére itt a jó sem annyira jó, és a rossz sem rossz, de ez legalább életszerű. Lyna meg kész gyilkológép. Ez van.

Generáció X vs. Z

A sorozat másik nagy előnye az, hogy Selma (Marina Foïs) nem éppen korunk gyermeke. Az X generációs fúria, vagyis az alvilági bűnszervezet hatalmi egyensúlyát biztosító bérgyilkos tökéletes Lyna-ellentét, bár annál sokkal esendőbb, mint amennyire a tíz forgatókönyvíró és a négy rendező megalkotta. De sebaj, hiszen ha fullba nyomná a vérkiontót, semmi szerethetőt nem találnánk benne. Így viszont tényleg olyan, mint a szomszéd lány nagyija, aki vasárnaponként pitét süt. Persze nem süt...

A generációs ellentétábrázolás másik kiválósága Mathieu Kassovitz szereplése, aki Driss megformálójaként csúcsra pörgeti a kegyetlenséget, az ármányt és hazugságot. Nélküle és az első évad második felének két rendezője, Laura Weaver és Samuel Bodin nélkül most egy egészen más sorozatól beszélgetnénk. Kassovitz egyszerűen tökéletes ebben a szerepben, kár, hogy csak alig négy részben tudja megmutatni, mennyire profi pszichopata.

A filmben amúgy olyan dramaturgiai megoldásokat és képi világot láthatunk, ami odaszögez minket a fotelba. Lám, 2024-ben is lehet újat mutatni, hiába hitték sokan azt, hogy Guy Ritchie már minden puskaport ellőtt bármelyik filmjében.

Nincs vége, várjuk a folytatást

A Párizsi alvilág története amúgy egy sima leszámolás-eseménysorozat, minden több szálon fut. Ebben a filmben mindenki végezni akar mindenkivel, és a végén az marad talpon, akinek amúgy nem feltétlenül szurkolunk, csak ő(k) azért nem annyira kegyetlen(ek), mint a többiek.

Erkölcsi tanulság nincs. Talán csak annyi, hogy a bosszú nem feltétlenül akkor édes, ha véres, hanem akkor, ha nincs is értelme. Mert egy olyan városban, mint Párizs, ahol az élet nem ér semmit, miért gondolnánk azt, hogy a tárgyak, a pénz, az arany vagy csupán a hatalom értékesebb lehetne bárminél. 

Szépen megtervezett akciójelenetek sorát láthatjuk, szépen forgatott képekkel elmesélt bűnügyi mesét. Ha túllendülünk az első négy epizódon, a sorozat kinyílik, és megmutatja, milyen mély a francia leszámolós filmek ürege. Még akkor is, ha Lynáról a legkevésbé hisszük el, hogy ennyire hidegvérű bosszúálló. De, ugye, azt már megtanultuk, éppen azt nem szabad lebecsülni, akitől a legkevésbé várnánk, hogy a lelke mélyén egy ronin szelleme lakik...

6/10