Sokáig azt hittük, egyedül leszünk a moziteremben, de végül azért összegyűlt egy tucat ember a vetítésre. Hogy melyik filmet néztük? Nos, a horror műfajában is van az a néhány megkerülhetetlen, múlt századi franchise, amely meghatározta az ágazatot valamilyen szempontból. Ebben a listában mindenképp érdemes megemlíteni az Ómen-filmeket, amelyekből eredetileg négy készült 1976 és 1991 között. Ezt követte egy 2006-os, azóta szerencsére elfeledett remake, majd a mostani előzményfilm,

Sok olyan „csodával” találkoztunk az elmúlt években, hogy ismert filmsorozatokhoz jött előzmény vagy újraértelmezett változat, de legtöbbször ugyanoda lyukadunk ki, hogy: nem kellett volna. Mi is néztünk néhány ilyen alkotást tavaly, ilyen volt Az ördögűző-széria új része, ami – noha próbálkozott, hogy látványos és izgalmas alkotás legyen – olyan banánhéjakon csúszott el, amiért igazán kár volt.

Félve ültünk be tehát Az első ómenre, attól tartva, hogy ugyanilyen fiaskó részesei leszünk majd, annak ellenére, hogy az előzetes és a színészgárda sem tűnt rossznak. Hogy végül pozitív csalódás lett-e? Mondjuk: is.

Csak a hangulat kedvéért először némi háttérinfó az Ómen-filmekről, hogy el tudjuk helyezni térben és időben a koncepciót. Az eredeti film – amelynek előzményeként jelent meg a 2024-es alkotás – 1976-ban készült, majdnem 50 évvel ezelőtt. Teljesen más volt az ingerküszöb, a filmművészet és maga a horror műfaja is.

A nagyokkal együtt

Az eredeti mű a saját korában hatalmas durranás volt. Megjelenésének évében bekerült a tíz legsikeresebb film közé – 2,8 millió dolláros (mai árfolyamon nagyjából egymilliárd forint) gyártási költsége mellett mintegy 60 millió dollár (22 milliárd forint) folyt be a kasszába, amivel a marketingköltéseken túl is óriási nyereséget produkált. 1976-ban olyan filmek mellett sikerült a top 10-es listára kerülnie, mint

Még az sem vett el a sikerből – vagy épp hozzáadott –, hogy a hetvenes években elég sok ismert horror érkezett, köztük például az első Halloween-film. Ezek közül a borzongató mozik közül több is megszállós, ördögűzős tematikájú volt, mint például az eredeti, 1973-as Az ördögűző, A rettegés háza vagy Stephen King nagy sikerű regényének adaptációja, a Carrie. Utóbbival egy évben jelent meg az Ómen.

Szóval az antikrisztusos sztorira épülő történet igazán érdekes közegbe érkezett, ahol a horror nem csupán másodlagos, hanem a legnagyobb közönségfilmek sorába kerülő műfajjá nőtt. Noha az 1976-os alkotás a kritikusok körében vegyes fogadtatásra talált, azóta a világ a kultklasszikusok közé emelte. Egy ilyen filmhez jó előzményt gyártani kemény kihívás, de

A Dűne második részét néztük meg a moziban, ekkor találkoztunk az alkotás plakátjával. A kép visszanyúlt az eredeti Ómen árnyékokkal játszó, sötét hátterű vizuáljához, így azonnal felkeltette az érdeklődésünket. Abban reménykedtünk, hogy a film maga is a klasszikus horrorokat idéző látványvilágot hozza majd, de ez nem egészen így történt.

Nem született döntés

Őszintén fogalmunk sincs, hogy mi lehetett a koncepció. Ugyan megjelenik a klasszikus horrormiliő, de ez sokszor keveredik kísérleti és absztrakt elemekkel, illetve a modern közönségfilmeket idéző látványvilággal. Érdekes, hogy Arkasha Stevenson kapta a feladatot leporolni ezt a klasszikust, mivel ez volt a rendezőnő első nagy mozis alkotása. Stevenson néhány kisebb produkciót leszámítva korábban újságíróként dolgozott a Los Angeles Timesnál. A koncepció hiányának ellenére

mind a kísérletibb, művészfilmes, mind a mainstream megvalósításokat tekintve. A fény-árnyék játékokkal is izgalmasan dolgoztak több jelenetnél, a jó képi hatás azonban nem elegendő egy jó filmhez, pláne ha a sok keveredő látványstílus itt-ott kioltja egymást.

A hanghatásokat jól szintezték. A zene nem volt ikonikus, de szépen illeszkedett a látványvilághoz és a történethez. Mark Korven – aki korábban olyan filmek zenéjét szerezte, mint A kocka, A boszorkány, A világítótorony, a Fekete telefon vagy az Éjszakai merülés – nem végzett rossz munkát az alkotás eredeti szerzeményeit tekintve, amikben elsősorban a modern horrorok effektusai, a templomi kórusok és a klasszikus zenei elemek keverednek.

ez pedig akkor, ha pontosan meghatározzák, hogy melyik évben történik a cselekmény – és ezt a film elején meg is teszik –, elég nagy melléfogás. Ugyanez igaz a ruhakölteményekre, amelyek közül több olyan stílusú és típusú öltözetet látni, ami szintén nem volt még elterjedt a hetvenes évek elején Olaszországban.

Szóval a korhűtlenség és a kérdéses rendezői koncepció kerül a mérleg egyik serpenyőjébe, míg a fények és az operatőri munka a másikba – a zene középen marad. A döntő tényező a történet (a forgatókönyv) és a színészi játék. Előbbi dülöngél, utóbbi egészen jó.

Túl sokat, túl gyorsan

Egy előzményfilm akkor ér valamit, ha az eredeti alkotás nélkül is hibátlanul értelmezhető, mégis tökéletesen kötődik hozzá. A külön-külön érthetőség megvan, 

Eleinte – ha a felvezető jeleneteket nem nézzük – lassan, terpeszkedve építik a pszichózist, amivel nem is volna gond, hisz a kétórás játékidőben nem kötelező már az első húsz percben rettegésbe taszítani a nézőt. De ahhoz, hogy tökéletesen passzoljon a folytatáshoz, hirtelen kell sokat ugrani a cselekményben, ami miatt a végén agyonnyomják egymást a jelenetek. Nincs lehetőség megélni a pillanatokat, sok szálat kell elvarrni villámgyorsan, és úgy kell az eredeti film sötét alaphelyzetéhez eljutni, hogy 20-25 perccel a film vége előtt még azt hisszük, a „jófiúk” vannak nyeregben.

– szinte, mint akik csak a lyukak kitöltésére szolgáltak. A film végén a nagy összeesküvés felismerése szintén elsikkad, holott dramaturgiailag majdnem olyan fontosnak kellene lennie, mint egy krimiben, amikor összeállnak a kirakós darabjai. Ezenfelül – bár csupán személyes aggály – majdnem annyi szülést látni a két óra alatt a mozivásznon, mint egy oktatófilmben.

Szinte minden színész kihozza a karakteréből a lehető legtöbbet. Olyan ismert neveket is sikerült leszerződtetni, mint az Oscar-jelölt Bill Nighy vagy a Golden Globe-ra jelölt brazil színésznő, Sonia Braga. A főszerepet alakító Nell Tiger Free zömében jó teljesítményt nyújt, de azért néhány jelenetben kiesik a szerepből, és erőltetetté válik az alakítása. Brennan atya szerepére – akit 1976-ban Patrick Troughton játszott – Ralph Inesont választották.

Összességében számos hibájával együtt nem lett nézhetetlen alkotás Az első ómen, ráadásul több helyen próbálkozik érdekes, izgalmas megoldásokkal. A végeredmény mégis olyan, mintha valami szükségtelen kapkodás tette volna tönkre a jó ötleteket,

Arkasha Stevenson rendezőnő első nagy, mozis alkotása valószínűleg nem lesz elég ahhoz, hogy igazi dobbantó legyen számára, de a teljes Ómen-franchise-t tekintve a történetében passzol a többi filmhez. Az első ómen felérni nem tudott az 1976-os klasszikushoz, de a 2006-os remake-et messze lekörözte, és a folytatásokhoz mérten sem kell szégyenkeznie.

6/10