Két óra romantikára vágyó asszonyoknak és kérges szívű pasiknak
További Cinematrix cikkek
Lám, ami az amerikaiaknak írországi romantika, az a Németországban élő török kisebbségnek horvát tengerpart. A különbség csak annyi, hogy Írországban birkák rohangálnak az úton, a horvátoknál meg kecskét fejnek. Érdekes próbálkozás a Messzeség című német romantikus film (2023), pedig igazából se nem hús, se nem hal. Ami azonban meglepő: mégsem annyira klisés, mint amennyire lehetne.
Adjunk neki egy esélyt, egy délelőttöt vagy délutánt. Nagy mélységre ne számítsuk, de annak ellenére, hogy a Netflixen fut, mégsem annyira kaptafa. Illetve az, csak máshogyan. Mert ugye olyat azért ritkán látunk, hogy Zeynep (Naomi Krauss) szenvedhetne életközepi válságban is, de a helyzet az, hogy férje, Ilyas (Adnan Maral) szemet vet egy ifjú séfnőre, s mivel a nagy érzelmi földindulás miatt az anyósa temetését is elfelejti, az asszony úgy dönt, hogy
elmegy Horvátországba, ahol az anyja rá hagyott egy házat a tenger partján.
Vagyis az alaphelyzet adott a romantikához. Hiszen mi másra számíthatnánk, mint arra, hogy a ködös és esős német nagyvárosból kiszakadva Zeynep rátalál a boldogságra.
Tovább is van, mondjam még?
S hogy ez az írás is kicsit tovább tart, mert még olvasni kell ahhoz, hogy megértsük, mitől klisésen nem klisés ez a romantikus félkaptafa, az csakis azért van, mert Zeyneppel sok olyan dolog törénik, amit már szinte biztosan láttunk más romantikus filmben, de mégsem ugyanaz.
Zeynep ugyanis – szinte hihetetlen, hogy a Netflixen egy romantikus film főhősnője nem úgy néz ki, mint egy tip-topmodell – igazi nő. Ízig-vérig az, bárki lehetne a piacról, a boltból, az étteremből. Combjai nem futnak a nyakáig, az sem érdekli, milyen tartományban áll meg a súlyát mutató mérleg mutatója, és nem is kőgazdag. Ellenben élettel teli, mosolygós, a szeme csillog, és tele van vággyal.
Menekülése Németországból ugyan klisés (apunak csaja lesz, anya meghal, öröksége egy pazar ház a tengerparton, lent, délen), és az sem hihető valóság, ahogyan megérkezik a mesebeli szigetre, és a sötétben botorkálva hullafáradtan zuhan az ágyba. Abba, amelyikben meztelenül alszik Josip (Goran Gogdan).
- Merthogy ő adta el a házat Zeynep anyjának, és az alku értelmében addig benne lakhat, amíg Zeynep át nem veszi az ingatlant.
Nos, Zeynep megérkezett, és a házat el akarja adni (micsoda fordulat, ugye, ilyet még soha nem láttunk romantikus filmben), de ha már sok ilyen filmet láttunk, ne legyen kétségünk: tuti, hogy nem fogja eladni.
Így már csak azt kell megvárni, hogy kiderüljön, Zeynep hány perc alatt jön össze Josippal, a film melyik etapjában lesznek egymáséi, és attól sem kell tartanunk, hogy ne toppanna be váratlanul a férj, immár horvát agancsokkal a fején, valamint Zeynep lánya, aki – mivel ez Netflix – mindkét nemhez vonzódik, de most éppen egy lányba szerelmes.
Égjen a horvát alsónadrág!
Vagyis lesz itt mindenféle kalamajka, nyomulós ingatlanos, csók és tábortűz, az esti tengernek éneklő horvát férfikórus, kíváncsi kecske, vízen elsírt bánat.
Josip amúgy rendes ember, de csalódott a nőkben (a feleségét a bátyja szerette el). Nyers, akár a kőszáli kecske, őszinte, mint a dalmát bukószél, és otromba, mert érzelmi intelligenciájának szintje olyan alacsonyra apadt, hogy észre sem veszi, mert nem érdekli, hogy bármit mond vagy tesz, azzal megbántja az amúgy is sebzett Zeynepet. A nő telefonját simán a tengerbe veti, és még az alakformáló női testrucit is meggyújtja – hiszen számára Zeynep nélküle is vonzó teremtés.
Zeynep meg felgyújt egy horvát alsónadrágot – és ezen nekünk derülnünk kellene.
Ám, és ez tényleg különös, minden sutasága és kliséje ellenére a Messzeség nézhető film. No aligha kétszer – másfélszer, talán. Mert a romantika itt végre nem luxus, nem is kápráztató. Zeynep nem topmodell, Josipról nem is szólva, ő sem Adonisz, nem éppen Delon–
Olyan történet ez – és éppen a szereplői miatt –, amelyben központi kérdés, hogy mindenkinek joga van megtalálni a lelki békéjét, a mindennapokhoz szükséges harmóniát.
Az operatőri munka (Katharina Bühler) éppen annyit tesz ehhez hozzá, hogy a szemünk előtt megelevenedő képeslapok között lapozgathatunk, a zene pedig olyan, mint a sült bárányhoz felszolgált salátára öntött szósz, amitől az ízek még mélyebbé válnak. Vanessa Jopp rendező alighanem megértett valamit abból, hogy a klisét is lehet úgy csomagolni, hogy az ne űzzön el a képernyő elől.