Ez a film csak azoknak lehet igazán érdekes, de legalábbis új élmény, akik nem látták a 2015-ben készült, Vakrandi című francia filmet. A Papírvékony falak című spanyol romantikus film a Netflixen ugyanis ennek remake-je. Szerethető, nézhető, elmesélhető.

Persze a Vakrandi nem jó cím, és a Papírvékony falak ugyan közelebb áll a történethez, ám ha azt nézzük, hogy a franciák eredetileg azzal a címmel futtatták a románcot, hogy Kicsit, nagyon, vakon!, a spanyolok meg Faltól falig, akkor nekünk nem lehet okunk panaszra.

Az alapszituáció színpadra való, tipikus egyfelvonásos, polgári színházakhoz illik, kávézgatós, szendvicsezős közönségnek. Valentina (Aitana) zongoraművésznek készül, de nem azért, mert ehhez volna kedve, csak elhiszi, hogy a volt pasija szerint, aki neves karmester, annak kellene lennie. David pedig magányos csodabogár, barátnője halála óta nem keresi az emberek társaságát, és egyvalami különösen zavarja: a zaj.

Aitana viszont éppen abba a lakásba költözik, amelynek fala közös David pecójáéval. Valentina zongorán gyakorol, David pedig mindenféle eszközön zörejezik, csak hogy elüldözze a lányt a szomszédból, a játékfejlesztéshez ugyanis, amivel foglalkozik, elmélyült csöndre volna szüksége.

Gyűlöletből romantika

A konfliktus tehát adva van, s mivel romantikus filmről van szó, nem nehéz kitalálni: 

• Valentina és David találkozni fog egymással.

A kérdés csak az, hogyan és mikor. Mert az klasszikus vonzalomébresztő gyakorlat, hogy akit megutálunk, nem szeretünk, vagy nem is ismerjük, az a romantikus filmekben előbb vagy utóbb érdekes lesz.

Kezdetben csak a falon keresztül üzengetnek egymásnak, majd próbálják beosztani a napot, hogy a másikat nem zavarva űzhessék azt, ami az életük. David egy idő után már tanácsot is ad, persze a falon keresztül, például azt, hogy Beethovent nem lehet nyálasan puhán zongorázni…

Szó szót követ, nap napot, és köztük annyira elmélyül a láthatatlan ismeretség, hogy kezdik azt érezni, vonzódnak egymáshoz. Még közös baráti vacsorát is szerveznek, ugyanazt főzik, de persze nem ugyanúgy, és bár soha nem is látták egymást, kíváncsiak lesznek a másikra.

A konfliktus sok helyen támad, felbukkan Valentina régi barátja, a lány légyottra kölcsönadja a pecóját a barátnőjének, és a nyögésekből David azt hiszi, hogy Valentina teljesít be egy rapid randit. Valentina meg azt képzeli egy vadidegen fiúról, hogy ő David, mert a magányos játékfejlesztő azt mondja magáról, hogy ha kimegy utcára, csakis westerncsizmában jár – és Valantina tényleg egy vadidegent hív meg magához csak azért, mert a fiú ilyen lábbelit hord.

Inkább színdarab a vásznon

A Papírvékony falak igazból nem is film. Kevés filmes eszközt tud használni, a történet is inkább a párbeszédek mentén fejlődik. Díszletnek szinte nincs több helyszín, mint a két szoba, egy bár, egy zeneakadémia, egy játékbolt, így az operatőri munka is inkább egy bédekker követelményrendszerére épül. Legyen szép, de inkább funckionális.

A zene persze jó hangulatelem, és jól hallani a különbséget egy langyosan előadott Beethoven és egy dühösen játszott Beethoven között,

Még annyi se, hogy a szerelem mindent legyőz, mert itt aztán szó sincs lángoló érzelmi erupcióról, sokkal inkább két magányos lélek találkozásáról. S mivel mindketten jól néznek ki, helyesek, a végén egymás karjaiba omlanak. Patricia Font rendező nem lendült ki a kötelező kűrök köréből, és ezzel létrehozott egy tipikusan délutánra, matinére szánt mozifilmet. Szerethető, nézhető, egyszer elmesélhető.

6 / 10