Kicsit eldugták ez a történetet, és nem csak a Netflixen, pedig alighanem bármelyik romantikus Brooke Shields-filmnél jobb. Na jó, ez így talán túlzás, de az biztos, hogy Az univerzumon túl című brazil szerelmi dráma már-már olyan magasságokba emelkedik – no nem az égig –, ahová csak kevés romantikus alkotás jut el. Főleg akkor, ha az a film tényleg brazil.

Semmi baj nincs a brazil filmekkel, kivéve akkor, ha unásig kivéreztetett szappanopera-sémákkal akarnak bennünket a képernyő elé ültetni. A brazil filmgyártás mindig is híres volt szívtörténeteiről, talán azért, mert arrafelé sokan vágynak a boldogságra.

Tény, kívülről nézve a brazilok ritkán boldogtalanok, ám történeteik, talán mert arrafelé iszonyatos méretű társadalmi szakadékok húzódnak szegények és gazdagok között, tele vannak vágyakozással. A szépség és a gazdagság megmutatásával, a lehetőség felvillantásával, hogy mi is lehetünk szépek és gazdagok – mert azok vagyunk, ugye –, sok nézőt le lehet ültetni a képernyők elé. Az univerzumon túl szerencsére nem erről szól – és ez már önmagában erény, szinte már félsiker.

Hirtelen jött szerelem

Az alapszituáció ezúttal a brazil középosztály életébe enged bepillantást. Nina (Giulia Be) haldoklik. Van egy alapbetegsége, ami annyira megnehezíti az életét, hogy az kihat a terveire, vágyaira. Idővel a veséi is kezdenek leállni, és ez veszélybe sodorja álmát, hogy zongoraművész (vagy énekes) váljon belőle. Dialízisre kell járnia, hogy a vérét megtisztítsák a benne felhalmozódó, a szervezet működésére károsan ható anyagoktól.

A kórházban találkozik a fiatal rezidenssel, a belgyógyász Gabriellel, akiről kiderül, hogy egyszer már összefutott vele, pontosabban a fiú futott bele majdnem biciklijével, miközben Nina közterületen zongorázott – ahová amúgy be sem lehetne hajtani bringával... De ne csodálkozzunk egy ilyen szituáción, bizonyára bárkivel megesik az ilyen, nem csak egy romantikus filmben.

A helyzet drámai. Nina nagyon beteg, Gabriel reménytelenül szerelmes, de Nina a páciense. A szívügy dolgaiban azonban nincsenek szabályok. Olyan ez, mint a háború: bizonyos határok átlépése nélkül nincsen győzelem. Pedig itt is olyan határokról van szó, amelyeket nem véletlenül húztak fel erkölcsre és morálra hivatkozva.

Az univerzum reménytelen boldogsága 

Az orvos-beteg kapcsolat közé húzott határ is ilyen. A beteg ugyanis kiszolgáltatott helyzetben van, a beavatkozásoktól a gyógyulást reméli, az orvostól a gyógyítást várja, nem pedig szívének elrablását.

Gabriel azonban nem átlagos orvos. Empátiája messze túlmutat az orvosi etikán, vagyis minden határnak, falnak, amit átlép, le kell omlania. Azért, mert így segít a betegein. Azzal és úgy, hogy emberszámba vesz mindenkit, akit a gondjaira bíznak. Próbálja megadni azt, amitől egy haldokló is úgy érzi, hogy élete végső szakaszának is van értelme, abban is felütheti fejét – ha nem is a remény, de – a boldogság.

A fiatal orvos még apjával, a kórházigazgatóval is dacol, és azt sem bánja, ha érzelmeinek megvallása és felvállalása miatt etikai vizsgálatot indítanak ellene. Gabriel ugyanis tudja, milyen elveszíteni valakit, akit szerethetett volna – édesanyja halála betöltetlen űrt hagyott lelkében, amit mások megsegítésével igyekszik pótolni.

Társadalmi elvárások, kórházi szabályok és kimondatlan ősi igazságok kereszteződésében bontakozik ki Nina és Gabriel szerelme, és emelkedik az égig, az univerzumon is túl.

Univerzumon innen és túl

Mondjuk, meglehetősen légies filmcím Az univerzumon túl, különösen annak tükrében, hogy a történet is az univerzumban játszódik, és ami azon túl található, az a Földön értelmezhetetlen, de legalábbis megfoghatatlan. Ám, ha onnan indulunk ki, hogy a szerelem különösen ilyen valami és bármi, ráadásul csalafinta is, hiszen ha van, akkor mindenhol ott van, ha pedig nincs, akkor sehol, nos, legyen ez a történet bárhol inneni és bárhonnan túli is, mindenhonnan nézve nagyon is emberi.

De mindegy is, mert kellemes filmet néz az, aki ezt a brazil szomorúságosan boldogságos történetet látja. Benne van a remény a boldogságra, a jóságra, emberségre és magasztosságra.

Szépen vezetett történet, olykor nyálasan romantikus rendezői megoldással (gondolok itt a gondolatok és érzelmek világának éteri ábrázolására), de még ez sem képes annyira lerontani a hatást, hogy úgy kellene éreznünk magunkat, mint akit 2 óra 6 perccel átvertek, mert elvették az életünkből. Sőt a végén úgy érezzük, hogy kaptunk néhány szempontot és támpontot ahhoz, hogyan is kellene élnünk egymás között, a másik mellett.

Az univerzumon túl olyan film, amelyen lehet sírni és nevetni is, legfőképpen pityeregni, és azt érezni, hogy igen, az élet talán nem igazságos – de senki sem mondta, hogy az. Legfeljebb csak ezt hisszük, mert vágyunk arra, hogy életünk fonalát erős anyagból fonták, és ha idő előtt elszakadna is, az addigi éveinknek, hónapjainak, heteinek, napjainak, óráinak és perceinek, másodperceinek értelme van. És miért is ne volna így – univerzumon innen és túl.

6,5/10