Milyen filmet lehet készíteni négy (plusz három) öregúrról, akik ötven éve ugyanazt csinálják? Ugyanúgy gitároznak, bőgőznek, furulyáznak és verseket énekelnek. Nos, meglepően izgalmasat. Pigniczky Réka Kaláka: A Kárpátoktól a Karib-tengerig című filmje globális road movie tengereken és földrészeken át, és egyben izgalmas időutazás, amelyben a Kaláka ma is végtelenül sármos tagjait megismerhetjük fiatalon is.

Amikor látunk egy zenekart játszani, fogalmunk sincs, és nem is jut eszünkbe, hogyan jutottak oda. Képletesen sem gondolkodunk ezen, de a szó fizikai értelmében sem. Nem tudjuk, hogy az a sok hangszer, amit megszólaltatnak, hogyan került a színpadra, ki hogyan cipelte bőröndben, vitte a hátán, húzta kocsin, pakolta a személyes cuccai közé.

A Kaláka: A Kárpátoktól a Karib-tengerig című film első képkockáin éppen ezt látjuk: hogyan lehet a kisebb hangszereket a gatyák közé rejteni, a nagyobbakat kemény fedelű bőröndbe, ládába pakolni, hogy aztán elinduljon a hosszú utazás földön, vízen, levegőben – az az utazás, ami valójában több mint ötven éve tart. Gryllus Vilmos ekkor, a csomagoláskor ejti ki először a charango nevét, amely egy kis gitárra emlékeztető húros, pengetős hangszer, elsősorban Dél-Amerikában, az Andokban használt népi zeneszerszám – és ennek még jelentősége lesz.

Szerelmes vers egy városhoz

Az ötlet ugyanis, amire felfűzték a Kaláka együttesről szóló filmet (bár Mikó István, az egyik alapító nem szereti, ha az „együttes” szót is hozzáteszik a már egyébként is egyfajta közösséget jelentő „kaláka” kifejezéshez), szóval az alapkoncepció az volt, hogy a zenekar négy tagja útnak indul egy olyan városba, amelyről már évtizedek óta énekelnek, de még sosem jártak ott. Ezzel mintegy teljesítik a 2018-ban elhunyt atyai jóbarátjuk, Kányádi Sándor erdélyi magyar költő kívánságát, hogy „vigyék vissza” a megzenésített költeményt a kolumbiai Cartagenában, ott született ugyanis Románc című, magához a városhoz írt szerelmes verse.

A célt nem téveszti szem elől egy pillanatra sem a film, mindig kapunk kis emlékeztetőket, hol egy dallam, hol egy korábbi egzotikus utazásról szóló felvétel formájában, hol a charango nevű hangszert emlegetve, az utazás azonban sokkal messzebbre vezet térben és időben is. Archív felvételekről látjuk, ahogy a Kaláka egykori és mostani tagjai – Becze Gábor, Gryllus Dániel, Gryllus Vilmos, Huzella Péter, Major Gábor, Mikó István és Radványi Balázs – beszélnek a kezdetekről, és tényleg hihetetlen, hogy amit akkor elkezdtek, csak mert szerették a verseket és szerettek énekelni, a mai napig működik.

Bocsánatot kérni és megbocsátani 

„Sikeresnek kell lenni” – mondja a filmben a titok egyfajta megfejtéseként Gryllus Dániel, és bár ez elsőre furcsának tűnhet, valójában teljesen igaz: ha nincs taps, nincs visszajelzés, ha nem hívják őket koncertezni, akkor nehezebb megvalósítani azt az életfilozófiát is, amit a filmben szintén elmond: az a lényeg, hogy az ember bocsánatot tudjon kérni, és másoknak is meg tudjon bocsátani. Ez a hosszú évtizedek „együttélésének” kulcsa – hiszen több időt töltöttek már együtt, mint a saját házastársaikkal –, de ez siker nélkül sokkal nehezebben menne.

A film azonban nem a szóban elmondott visszaemlékezésekből, bölcsességekből áll elsősorban, sokkal inkább a zenéről szól. Sodró lendületű filmet látunk, ahol az utazások során eljutunk a csíkszeredai osztályteremtől a kapolcsi Kaláka-udvaron és az egri Kaláka Fesztiválon át a Karib-tengerig, ahol 

A kamera ott van velük, amikor a csíki gyerekek elkerekedett szemmel nézik, hogy a Kaláka tagjai, akiknek a dalait olyan szépen éneklik, létező emberek, mi több, gitárral a kezükben, bőgővel a hátukon belépnek az osztályterembe, hogy aztán közösen énekeljenek. Nem lehet elérzékenyülés nélkül nézni, ahogy Radnóti Miklós Éjszaka című borzongatóan szép, a nyugalmat és a feszültséget egyaránt tartalmazó versét éneklik nagyon finoman, értve minden szavát, minden gondolatát.

A Kaláka-állandó

Ahogy nem lehet megrendülés nélkül nézni, hallgatni József Attila Tudod, hogy nincs bocsánat című versét sem Radványi Balázs megzenésítésében és előadásában, és Szabó T. Anna Az ég zsoltára című költeménye is éteri ahol és ahogy elhangzik a filmben. A dalok sokszor úgy jelennek meg, hogy az első versszak felvétele mondjuk 1972-ből való, a másodiké 1992-ből, és a kettő között nincs zökkenő. 

Az 1300 dalból a legikonikusabbak szólalnak meg egy-egy csomópontnál vagy emelkedettebb pillanatban, miközben a zenészek mennek és mennek, s hol a buszban veszik elő a gitárt, és csapnak bele valamelyik nótába, hol Kapolcson bizonyítják be, hogy néhány PET-palackkal és konzervfedővel is lehet muzsikálni.

Nyelvi és kulturális összetartozás 

Így jutunk el Kolumbiába, és látjuk azokat a képeket, ahogy a magyar diaszpórában fogadják az együttes tagjait. A rendező, Pigniczky Réka – aki az Amerikai Egyesült Államokban született és nevelkedett '56-os menekültek gyermekeként, és a kaliforniai magyar közösségben hallotta először a Kaláka zenéjét – jól ismeri ezeket a helyzeteket, fontosnak tartja megmutatni az öleléseket, a találkozásokat, a meghatott pillantásokat.

Hosszan lehetne írni arról, hogy a nyelvüket és kultúrájukat őrző magyar családok számára mit jelent az, ha elviszik hozzájuk ezeket a verseket, dalokat, de ezt sokkal jobban elmesélik a képek. A Kaláka mindenütt ugyanazt jelenti a magyaroknak, a szórványban és a diaszpórában is: nyelvi és kulturális közösséget, összetartozást a verseken és a dalokon keresztül, amelyeket mára a harmadik nemzedék énekel. 

Belső utazás

A csúcspont pedig az, amikor megérkeznek Cartagenába, ahol ugyan pont nem élnek magyarok, de a helyiekkel a zene nyelvén azonnal megtalálják a közös hangot. A magyar zenészek mögött kolumbiai fiatalok sorakoznak föl, ki dobbal, ki rumbatökkel, esetleg más ütős vagy ritmushangszerekkel. Ahogy Gryllus Dániel fogalmaz a filmben: ők nem használnak ütős hangszereket, de ezek a fiatalok olyan ritmust raktak alájuk, amire csak rá kellett ülni.

A film olyan erős, hogy az a koncert, amelyen a jelenkori könnyűzenei élet színe-java kelti életre a Kaláka-dalokat Kiss Tibitől a Csík Zenekarig, csupán a film végén, a stáblista alatt kapott helyet, de ott is nagyon élvezetes, és jó helyen van, nem lóg ki a zenés portréfilmből. 

Alkotótársa volt Gellér-Varga Zsuzsanna forgatókönyvíró és dramaturg, Hargittai László vágó és a társproducere, Gerő Barnabás. Ahogy mondja, a Kalákáról szóló film igazi kalákában készült. A film premierje a Magyar Mozgókép Fesztiválon lesz Veszprémben, 2024. június 14-én – a vetítést szabadtéri Kaláka-koncert követi. Utána Egerben, a Kaláka Fesztiválon lesz látható június 28-án, majd a Balaton körüli kertmozikban, ősszel pedig az art mozik műsorában találkozhatnak vele a nézők. A Kaláka 55. születésnapi koncertje 2024. november 16-án lesz.

mert bár sok mindent megtudunk múltról és jelenről, különböző kulisszatitkokról, de olyan erősen hat az érzelmekre, hogy a néző ne csodálkozzon, ha az egyik pillanatban elneveti magát, a másikban pedig a könnyeit törölgeti. Amikor pedig kilép a moziból és a telefonjához nyúl, a zenei megosztókon elkezdi beütögetni az Éjszakát, a Románcot, a Tudod, hogy nincs bocsánatot, és azt hallgatja a villamoson zötyögve, belső utazásra indulva a saját emlékeibe és érzéseibe.