A The Guardian hosszú cikkben méltatja Tarr Béla munkásságát, és online interjú keretében arról faggatta, mi állt külföldre költözése hátterében, és miért szereti Csehovot vagy Hitchcockot.

A 69 éves Tarr Bélát a nyugati filmművészek is referenciának tekintik, aki hosszú, sokak szerint nyomasztó, de figyelemre méltó fekete-fehér eposzaival valami teljesen egyedit képvisel a filmvilágban. Alkotásait a 80-as, 90-es években kezdték el bemutatni Nagy-Britanniában a mozirajongók megrökönyödésére és bámulatára. Most retrospektív vetítésekkel tisztelegnek előtte. 

Tarr 2011-ben visszavonult a filmkészítéstől, és Szarajevóban a film.factory nevű filmiskoláját vezette, de a mostani interjúban bevallja, hogy a filmkészítést jobban szereti, mint a tanítást.

A filmkészítés olyan, mint a drog, és én még mindig drogos vagyok!

De hangsúlyozza, hogy szeret a fiatalokkal dolgozni, és arra bátorítja őket, találják meg saját hangjukat, semmiképp ne őt próbálják utánozni. Szlogenjének azt tartja, hogy nincs oktatás, csak felszabadítás.

Amikor a szarajevói iskola alapítására adta a fejét, az itthoni állapotok elől menekült. Már a producerkedésbe akart energiát fektetni, mikor a kormány olyan pályázási feltételeket szabott, amiknek nem volt hajlandó megfelelni. Így végül is szerencsés fordulatnak tekinthető, hogy lehetősége nyílt külföldön tehetséges fiatalokkal dolgozni.

A beszélgetés egy pontján felmerül, hogy Tarr filmjei Csehov drámáihoz hasonlók, a rendező felidézi, hogy egyszer azt olvasta, Csehov sehogy nem értette, vígjátékait miért drámaként adják elő a színházakban. Az ő filmjeit is sötétnek könyvelik el, pedig tele vannak humorral. Sem munkáit, sem magát nem tartja borúlátónak, mert szerinte ha igazán pesszimista valaki, akkor felmegy a tetőre, és felakasztja magát, és nem hajnali négykor kel, hogy vidékre menjen filmezni.

Beszélt a film noirhoz fűződő szerelméről is 2007-es alkotása, A londoni férfi apropóján, amiben Tilda Swinton az egyik főszereplő. A mű Georges Simenon regényén alapul, és igazi klasszikus thriller, amiből 1947-ben már készült filmadaptáció, de Tarr újabb változata lassabb és álomszerűbb. Mint mondja, rajong a film noirért, Hitchcockért. 

A lényeg szerinte az, hogy mit érez a néző, amikor a film után kimegy a moziból, erősebb vagy gyengébb lesz az élménytől. Tarr azt szeretné, ha erősebb lenne.

A Werckmeister harmoniák felújított változatát július 27-én mutatják be a bristoli Watershed moziban a brit filmrajongók örömére, a Tarr filmjeiből szervezett retrospektív vetítéssorozat pedig augusztus 2-án kezdődik a londoni BFI Southbankban.