Ma már a filmszakma elismert, többnyire jól csengő nevének számít M. Night Shyamalan. A rendező, aki producerként, íróként és színészként is részt vett már nem egy mozis alkotásban, a Hatodik érzék című filmmel írta be magát végérvényesen a mozitörténelembe. Azóta rengeteg ismert alkotást kötünk a nevéhez, elég, ha csak A széttörve, az Üveg, a Jelek vagy A látogatás  című filmjeire gondolunk. Új alkotása, A csapda nem éri el legnagyobb sikereinek szintjét, de inkább a jobb, mintsem a pocsék filmjei közé tartozik. 

M. Night Shyamalan alkotói múltjával az az igazi gond, hogy a kezdeti sikerek után számos filmje elég megosztó lett a közönség és a kritikusok körében egyaránt. A mai napig sokan negatívan emlegetik fel az olyan filmjeit, mint A Föld után, a Lány a vízben vagy a közutálatnak örvendő Az utolsó léghajlító. A legutóbbi, nevéhez köthető alkotás, A figyelők, amit lánya rendezett, ő pedig producerelt, szintén nem aratott nagy sikert, így mostani filmjére, amely egy sorozatgyilkos menekülését követi végig, nagyon kíváncsiak voltunk. 

Cikkünk megjelenésekor még csak a premierhétvégén vagyunk, így a nemzetközi fogadtatás egyelőre kérdéses, nem hallani kegyetlen kritikai lehúzásról, ami persze annak is köszönhető, hogy nem volt külön szakmai vetítéssorozat – csak a premierrel egy időben nézhette meg a filmet a szakma is. A rendező, aki ezúttal nemcsak a direktori széket foglalta el, hanem producerként és forgatókönyvíróként is dolgozott, sőt még egy mellékszerepben is feltűnik, elég kemény alkukat kötött filmje sikeréért, és szemlátomást minden magára vállalt feladatkörben elfogadhatóan teljesített.

Egy remek alapötlet

A sztori zanzásítva: van egy boldog családapa, Cooper Adams (Josh Hartnett), aki kislányát, Riley Adamst (Ariel Donoghue-t) elviszi élete koncertjére, ahol egy Lady Raven nevű pop-, R&B előadó (Saleka Shyamalan) fog fellépni. A kislány extázisban van, de apjára egyre jobban ráül egy nyomasztó érzés. Feltűnik neki, hogy a koncerten a megszokottnál is erősebb a rendőri jelenlét, és sorban igazoltatják a középkorú férfiakat.

Egy véletlen folytán kiderül, hogy a rendőrség egy „Hentes” nevű, darabolós sorozatgyilkost üldöz, aki elvileg jegyet váltott a koncertre. A szörnyeteg majd húsz ember haláláért felel, és történetesen nem más, mint az Adams család feje, a kislányát koncertre kísérő Cooper Adams. Innentől megindul az elmejáték, hogy vajon miként lehetne kijutni az arénából, amely közben, mint egy valóságos erőd, szinte hermetikusan lezárul.

A szakember előre tudja a a Hentes szinte minden lépését, így a sorozatgyilkosnak unortodox eszközökhöz kell folyamodnia, hogy kimeneküljön, miközben arra is ügyelnie kell, hogy kislánya semmit se sejtsen meg valódi kilétéről. A koncertfilm és sorozatgyilkosos elmejáték vegyületéből alakuló mozi egy izgalmas thriller formájában elevenedik meg.

Itt-ott kileng

Tartottunk tőle, hogy M. Night Shyamalan megpróbál majd túllőni a célon, szerencsére a lineárisan haladó sztori szinte végig a főszereplő őrültet követi, akinek nyugodtsága, stratégiai gondolkodása és megnyerő, illetve meggyőző ereje lehengerel mindenkit a környezetében. Ehhez hozzájön a meglepően sokszor mellé szegődő szerencse, így fordulatos, izgalmas macska-egér játék alakul ki, ahol folyton szorul a hurok, de Cooper újból és újból kicsusszan belőle.

A történet szempontjából nem sok negatívumot lehet felsorolni, legfeljebb talán annyit, hogy a sorozatgyilkos mentális hátterét boncolgató szál túl gyenge, így nem érvényesül, csak nyújtja a szerencsére pont nem túl hosszúra sikeredett filmet.

Szintén gyengíti a filmet, hogy több karakter, de főként a rendőrség néhol alapos és logikus, máskor ijesztően következetlen módon viselkedik. Bár végig látszik, hogy élve akarják elkapni főszereplőnket, néhány döntésük és tettük ennek azért ellentmond, és ez csupán egy baj a sok közül. Szintén zavaró a sorozatgyilkos és családapa profi szétválasztása, ami a történet 90 százalékában működik, és erősíti a sztorit, de egy-két aspektus – amit nem lőhetünk le, mert felfednénk pár filmes fordulatot – ront ezen a finom és profi egyensúlyon.

Jó képek, erős arcok

A rendező és operatőre, Sayombhu Mukdeeprom szép, minőségi képi világot hoz, ami noha nem annyira erőteljes, mint számos M. Night Shyamalan-film esetében, azért hoz látványos pillanatokat. Külön kiemelendő a koncertfilm és pszichothriller kettősének egyensúlya, ami technikailag komoly kihívás, de a rendező remekül megugrotta. Látszik, hogy több helyen feláldozza a művészi önmegvalósítást a film összhatásáért cserébe,

A történet hol izgalmas, hol kevésbé, de zömében azért nem zavaros, egy pontig hibátlanul fenntartja az érdeklődést. Ez leginkább a színészi alakításoknak köszönhető, mivel egy-két kivételtől eltekintve remek gárdát szedtek össze A csapdához. A főszerepet alakító Josh Hartnett a film előtt alapos felkészülést végzett. Hosszú ideig vizsgálta a sorozatgyilkosok gondolkodását és viselkedésmintáit. Játéka leheletnyit abszurd, ami kell, hogy a filmmel összhangban maradjon, de rengeteg gyönyörű, erős és megrázó pillanatot is hoz. Nem üti meg Anthony Hopkins Hannibáljának szintjét, de erre nem is alkalmas a mostani film.

Mivel a film az ő szemszögéből közelít, és szinte egyáltalán nem mutatja brutális, groteszk formában a karakterét egészen az utolsó jelentekig, a sorozatgyilkos már-már szimpátiát vált ki a nézőből. Ez főként a Cooper és lánya közti töretlen, pozitív kapcsolatnak köszönhető, amire a film végén rá is erősít a gyilkos karaktere, mondván, hogy amennyiben az üldözői győznek, csupán azért érez haragot, hogy gyerekeit nem láthatja felnőni.

A többi színész közül Ariel Donoghue-t érdemes kiemelni, aki Riley Adamst alakítja. A mindössze 14 éves színésznő szépen, érzelmesen, rétegzetten hozza szerepét, és egy-két túlzó kicsapongástól eltekintve pozitívan ad hozzá a filmhez. Játéka és karaktere kicsit Kirsten Dunst korai éveit idézi. Mellette a Cooper feleségét, Rachel Adamst alakító Alison Pill is helytáll szerepében, de csak néhány jelenetet kap a film végén. 

Bújtatott reklám?

Színészként a legkevésbé hiteles alakítást M. Nighy Shyamalan lánya, Saleka Shyamalan nyújtja, aki Lady Ravent, a popsztárt formálta meg. A színpadi pillanatokon túl később jelentősebb szerep is jut neki a filmben, de a körülményekhez képest játéka erőtlen, inkább míves, mint mély és rétegzett. 

Itt külön érdemes kitérni rá, hogy a rendező lánya valóban popelőadó, és a filmhez egy teljes albumnyi dalt szerzett, ami nemsokára a Columbia Records gondozásában is megjelenik. Ennélfogva egy családi projektről is beszélhetünk, ahol az ismert, rendező édesapa lánya karrierjéhez szeretne hozzáadni, de igazságtalan lenne ez alapján megítélni a teljes művet,

Az alkotásban elhangzó többi zenei rész Herdís Stefánsdóttir munkája, aki szépen, ízlésesen, a popzenei részeket nem bántó módon valósította meg szerzői koncepcióját. Mellette kiemelnénk még a vágó, Noëmi Preiswerk munkáját is, aki Shyamalanhoz hasonlóan főként a biztos, de szép megoldásokhoz nyúlt.

Régi-új körök, nyitott esélyek

Az alkotás a Warner Brothers égisze alatt jelent meg, a gyártó cég pedig Shyamalan saját vállalata, a Blinding Edge Pictures volt. Eredetileg a Universal adta volna ki a filmet, de a rendező szigorú szerződési feltételeket szabott meg, így végül a stúdió visszalépett a Warner Brothers javára. Ezzel Shyamalan évtizedes közös munkája ért véget a Universallal, visszatérve a Warnerhez, amivel anno még a Lány a vízbent terjesztették 2006-ban.

Mindent összevetve A csapda című film egy élvezhető, zömében jól működő M. Night Shyamalan-alkotás, amely a rendező legikonikusabb műveihez nem ér fel, de súlyos, bántó hibákat csak néhol (főként a végjátékban) vét. A történet szépen halad, néhány koncepciós csapongástól eltekintve pedig tartalmas. A profi színészi játékok sem okoztak csalódást, és a számos fordulatnak hála ritkán ül le a történet.

és olyan momentumokat hoz be, amik inkább rombolják, mintsem építik az összhatást. A lezárás szintén érdekes, bizonyos szempontból pozitívan, de több szempontból negatívan. Shyamalan akár egy lehetséges folytatásra is nyitva hagyta a történetet, amit nem biztos, hogy elleneznénk, tekintve Hartnett alakítását és karakterét, azonban ha egy falatnyival még inkább visszább fogná a lovakat a rendező, meglehet, hogy karrierjében díszesebb helyre kerülhetne a film. 

6,5/10