Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEMA nő már a hullaházban dörömbölt, hogy engedjék ki, mert él
További Cinematrix cikkek
- A világ egyik legcsúfabb oldalát mutatja be ez az új Netflix-film
- Egy ültő helyünkben végigdaráltuk Stephen King kedvenc misztikus sorozatát
- Kegyetlenül megdolgoztatta az agytekervényeinket Hugh Grant új vallásos thrillerje
- Az új Dűne-sorozat pont arról szól, amitől napjainkban a legjobban rettegünk
- Maradj csak szenvedő, irányítható és gyermek
Banális dolog-e beülni egy kávézóba, pirítóst enni lekvárral, életről, halálról, boldogságról elmélkedni, ráadásul mindezt Párizsban, úgy, hogy nincs az arcunkba tolva az Eiffel-torony, mégis minden utcasarokról, ajtókilincsről, pöttyös ruháról tudjuk, hogy a francia fővárosban járunk? Banálisnak tűnhet, de Marjane Satrapi legújabb filmjében, a Párizsi pillanatokban (Paradis Paris) mindez olyan vicces és egyben megható, hogy eléri azt a ritka érzelmi hatást, amikor a néző nevetéssel próbálja leplezni, hogy éppen a szeme sarkából kibuggyanó könnycseppet törölgeti.
A nő már a tepsiben fekszik, onnan dörömböl, hogy életben van, engedjék ki, megjelenítve sok ember azon félelmét, hogy egyszer tévesen nyilvánítják halottnak, és a koporsóból csak úgy szabadulhat, ha előzetesen bekészít oda minden kényelmi, illetve meneküléshez használatos eszközt – ahogy azt a proszektúra előtti jelenetben látjuk is. A középkorú nő – aki, mint később kiderül, híres operaénekes volt, ünnepelt szoprán – az azonosítására érkező férjét olyan kedvesen fogadja, miután kihúzzák a tárolóból, hogy az nyomban elájul.
Ha nincs eltalálva minden mozdulat és pillantás, akkor ez egy suta jelenet is lehetne, de hát nem az. Ahogy finom arányérzékkel adagolja a rendező az összes többi, érzelmekkel, katasztrófával és humorral átitatott jelenetben is a „hozzávalókat”.
Szépséges lelki út
A Párizsi pillanatokban több sztori fut egymás mellett, a szereplők pedig, ahogy az ilyenkor lenni szokott, időnként keresztezik egymás útját. A tévesen halottá nyilvánított operaénekes történetében nem az az érdekes, hogy utána kiborul, amiért a haláláról értesített újságok szinte egyáltalán nem foglalkoznak vele, hanem az a szépséges lelki út, amit, túl életük zenitjén, a férjével bejárnak a – majdnem – tragédia árnyékában.
De ugyanilyen utat járnak be a film összes történetének szereplői: a tinédzser, aki iskolai zaklatás áldozata lett, és ennek következtében nem óhajt senkivel sem beszélni, a kaszkadőr, aki veszélyes jeleneteket vállal, és bár próbálja mindezt összeegyeztetni azzal, hogy minél többet lehessen együtt a fiával, akit egyedül nevel, ez nem igazán sikerül, vagy a kávéház-tulajdonos, aki nem tudja túltenni magát a felesége halálán.
Aztán ott a tévésztár, aki a műsoraiban rejtélyes bűneseteket taglal, az operaénekes bejárónője, illetve annak asztmás és egyben láncdohányos, elpusztíthatatlanul életvidám anyja, aki unokája 15. születésnapján – némiképp egyoldalúan – „újratárgyalja” az Istennel kötött szerződését, és kér még három évet. No meg Fred, a meleg sminkes, akit kirúgtak a halottas házból a túl erős alkotásai miatt – és milyen jól tették, mert így egyenesen a filmiparban landolt.
Elrabolt tinédzser
Ahogy a legtöbb szereplőről elmondható, hogy valami elsőre (és másodikra is) tragédiának tűnő esemény kellett ahhoz, hogy megváltozzon az élete. Az ünnepelt díva azután jön rá, hogy rajta kívül mások is vannak a világon, miután váratlan és mélységes fájdalom éri: ez „segíti hozzá”, hogy újra színpadon énekeljen, vagy hogy egyáltalán hajlandó legyen énekelni. A szótlan tinédzsert elrabolja egy maszkos férfi, amikor a lány épp azon gondolkodik, hogy beleveti magát a Szajnába, és bár a bűnöző egyáltalán nem bánik vele kesztyűs kézzel,
mégis ő menti meg a bezárkózó kamasz lelkét.
Ezt a két történetszálat dolgozta ki a legaprólékosabban a két forgatókönyvíró, Marie Madinier és Marjane Satrapi, és annyi rejtett finomság, apró poén, megható pillanat van bennük, hogy a nézőnek napok múltán is eszébe jut egy-egy momentum.
A filmbéli tinédzsereket tényleg csak valami katasztrófa tudja kibillenteni az addigi nehéz vagy csak megszokott állapotukból, a szülők pedig általuk hozhatnak más döntéseket. A televíziós szerkesztő-műsorvezető egy CT-vizsgálat eredménye után néz másképp a világra, de a kávéház-tulajdonosnak már az is elég, hogy leül valaki az egyik asztalához, és furcsa módon kéri a kávét: máris felragyog a nap az életében, még hajat is mos.
A történetek, a vágások úgy jönnek egymás után, mintha mindig fokozódna kicsit a feszültség, mintha mindannyiszor emelkedne a tét. Alig várjuk, hogy a kaszkadőr leugorjon végre a háztetőről, hogy a tinédzser lány teljesen kikészítsen rendőrt és bűnözőt, a láncdohányos nagymama pedig úgy vesse bele magát a táncba, ahogyan az unokája sose merné.
Minden szál Párizsban fut össze
A film összes szereplője esendőségében is nagyon szerethető, a kivétel talán csak a művészetet és a bűnözést mixelő emberrabló. Közülük is kiragyog az egykori dívát alakító olasz színésznő, Monica Bellucci, aki annyira gyönyörű, és annyira magával ragadó a finom humorral átszőtt alakítása, hogy az elfeledett szoprán minden fájdalmát a bőrünkön érezzük. A férjét a spanyol Eduardo Noriega játssza, de úgy, hogy ők ketten egy igazi párizsi művészházaspárt alkotnak. A nemzetközi csapatot erősíti a kaszkadőr szerepében az angol Ben Aldridge, a Pedro Almodóvar-filmekből ismert Rossy de Palma spanyol színésznő és a kolumbiai modell, Martina García is.
És persze az, hogy mindegyikőjük története Párizsban ér össze, ahogy az iráni származású író, képregényrajzoló, illusztrátor, rendező, Marjane Satrapi művészete is itt teljesedett ki. Az ő nevét 2007-ben ismerhettük meg, amikor megfilmesítette legsikeresebb képregényét, a Persepolist. (Ő tervezte egyébként párizsi nyári olimpia triptichonját: a hatalmas faliszőnyeg az Eiffel-toronynál küzdő sportolókat ábrázolja, háttérben a város sziluettjével.) A Párizsi pillanatokban egy néma szerepet adott magának a filmben forgatott film rendezőjeként, és még
hang nélkül, egy néhány másodperces szereppel is meg tudta nevettetni a közönséget.
A sokféle történet sokféle helyszínre visz el minket, látunk nagypolgári lakásbelsőt, szállodaszobát, parkot, utcát, kávéházat, operát, toronyházat, sétálunk a Szajna partján a Bastille előtt – ezekben a hetekben ráadásul a folyóhoz és a városhoz tudjuk képzelni a párizsi olimpia pillanatait. A mozi után pedig nincs más dolgunk, mint átadni magunkat a filmből áradó életörömnek: üljünk be egy kávéházba, nézzük az utcán sétáló járókelőket, együnk egy lekváros pirítóst – ezt a századfordulós Budapesten, a Duna partján is meg tudjuk tenni. Hogy ne csak akkor beszéljünk az életről, amikor meglegyint minket az elmúlás szele.