Kevés volt rá az esély, hogy az Alien: Romulus jó lesz. A magyar mozikban augusztus 15-én bemutatott sci-fi horrorral kapcsolatban csúnya huzavona ment, hogy streamingre (a Hulura) vigyék-e, vagy célozzák inkább a nagyvásznat, de aggodalomra okot adó hírek a gyártási folyamat közben is jöttek. Például az, hogy a szereplőgárdát szemtelenül fiatal színészekből válogatták össze, és Fede Álvarez személyében meg egy olyan rendezőt választottak a projekt mellé, aki hiába támasztotta fel sikerrel az Evil Dead-franchise-t 2013-ban, akadtak olyan ronda mellényúlásai is, mint a Vaksötét-filmek és a 2022-es A texasi láncfűrészes mészárlás. Esztelenség lett volna tehát az Alien: Romulusra mint befutóra nagy összegben tenni, és talán az alacsonyabb elvárásaim, Ridley Scott csúnya mellélövései a Prometheusszal és az Alien: Covenanttal is kellettek ahhoz, hogy úgy jöttem ki az Alien-filmsorozat hetedik felvonásáról, hogy baromi jól szórakoztam rajta.

Az új Alien-film ugyanis egyszerre lett annyira vérfagyasztó, a retrofuturizmusban lubickoló horror, mint az 1979-es első rész, A nyolcadik utas: a Halál volt, ugyanakkor nem felejtettek el a folytatás, a James Cameron által rendezett A bolygó neve: Halál akciódús hozzáállásából sem átemelni egy keveset.

Fede Álvarez és jó pár magyar szakemberből álló stábja – elvégre a filmet idehaza, Budapesten forgatták, jó ezt is tudni és a stáblista alatt a sok magyar névnek örülni – ráadásul nemcsak szellemiségükben idézték meg az első két Alien-filmet, hanem odafigyeltek, hogy az újabb részek digitális különleges effektjeihez képest ezúttal minél több dolgot megépítsenek. Példának okáért az Alien: Romulus főszereplőire támadó xenomorfot és az arctámadókat is.

Az Alien: Romulust pontosan emiatt teljesen felesleges azzal vádolni, hogy mindössze egy pofátlan nosztalgiavonatozás lenne, inkább ünnepelni érdemes amiatt, mert izzasztó és jó adagnyi kreativitást megkövetelő erőfeszítést tettek az alkotók azért, hogy ne csak a fiatalabb, az Aliennel most ismerkedő nézőknek kedvezzenek, hanem valamit megmozdítsanak a tősgyökeres rajongókban is.

Azért a film kezdése nem könnyíti meg a dolgunkat, ízlelgetni kell, hogy ezúttal majdhogynem tinédzsereket állítanak a sztori középpontjába, és a csapatösszeszedés is lassabb, mint az indokolt lenne. Cailee Spaeny személyében azonban egy olyan központi szereplőt kapunk, akinek a karakteréből, Rainből bár vélhetően nem lesz annyira kultikus alak, mint Sigourney Weaverből és Ellen Ripley-ből, mégis a Polgárháborúban és a Priscillában maradandót alkotó, mindössze 26 éves színésznő ezúttal is a lelkét kiteszi a szemeink előtt. Ahogy humanoid robotjával, a dadogó Andyvel (David Jonsson) az első néhány percben ketten felfedezik a sötét – napsütéses órák száma: 0 – kolóniabolygót, gyorsan a szívünkhöz nőnek.

Rajtuk kívül, hogy a többi főszereplőről is megemlékezzünk, ott van az önjelölt katona, Tyler (Archie Renaux), a megbízhatatlan Bjorn (Spike Fearn), a szűkszavú Navarro (Aileen Wu) és a komoly titkot rejtegető Kay (Isabela Merced) – ők azok, akik a Halállal, egy xenomorffal kénytelenek farkasszemet nézni. Annak ellenére, hogy Rain és az önmagával meghasonló robotja, Andy kivételével személytelen masszává mosódik össze a kiutat a reménytelenségből egy elhagyatott űrállomáson kereső szereplőgárda, ahogy haladunk előre, és ahogy elkezdenek valami iszonyatos módokon elhalálozni a karakterek, minden kidolgozatlanságuk ellenére elkezdünk izgulni értük.

Tényleg baklövés lett volna ezt a filmet egyből tévére küldeni, mert ami a horrorisztikus aláfestő zenékkel megspékelt, fojtogató atmoszférát és annak megteremtését illeti, Fede Álvarez nem lő mellé. Csak a hab a tortán, hogy a készítők jól játszanak azzal, mikor vegyék el a hangot, mikor csendesítsék el a filmet, és mikor tekerjék fel maximumnál is többre a hangszórókat a lövöldözős, akciófilmes jeleneteknél.

Igen, a forgatókönyv helyenként kiszámítható, nagyon látni előre, hogy ki mikor fog meghalni, ám a művészi igényességű körítés mégis eladja a végeredményt. Talán még az alapsztori sem találja fel a spanyolviaszt, miszerint az űrállomáson a bányászmunka elől menekülő fiatalok xenomorfba botlanak, és egy rémesen cinikus android (Daniel Betts alakításában, de Ian Holm külsejével) kommentálása mellett igyekeznek túlélni, ám előfordulnak az Alien: Romulusban olyan csavarok, amelyek igazán ledöbbentenek. Legfőképp az, hogy egy ponton a Prometheust is nagyon erősen bekapcsolják a sztoriba. Erről talán nem mondanék többet, annyira nyakatekerten zseniális az egész, hogy fedezze fel mindenki magának. Na és az első Alien-film rajongói is csettinthetnek majd, mert a legelején Ellen Ripley „öröksége” is visszaköszön.

Az Alien: Romulus simán jobb film, mint a mainstream által meglepően felkapott Longlegs. Sőt, köröket ver a Nic Cage-horrorra, már csak azzal, hogy olyan oldschool Alien-élményt hoz el a vászonra, amit már a Prometheustól és az Alien: Covenanttől vártunk, mindhiába.

Ahogy az elején írtam, az Alien: Romulus csoda, hogy ennyire jó lett, de ékes példája annak, hogy amikor tisztelettel építkeznek a filmklasszikusokra, ugyanakkor próbálnak valami újat is hozni egy sokak által imádott sci-fi univerzumba, akkor annak varázslat lehet a vége. Az Alien: Romulus varázslatosan jó lett, nem úgy izzaszt meg, mint a nyári dögmeleg, hanem annál jóval kegyetlenebb módokat talál rá.

Hátulütője a filmnek, hogy a félősebbeknek lehet, hogy pelenkát is kell vinniük. Mert az Alien: Romulus bizony visszahoz még egy dolgot, amit nagyon hiányoltam az Alien-filmekből: az idegtépő rettegést.

9/10

Az Alien: Romulus szinkronnal nézhető meg a hazai mozikban.