Új film és vele együtt új rendező is debütált a hazai mozikban. Zoë Kravitz színésznő, zenész úgy döntött, megpróbálkozik a filmrendezéssel is, és szemlátomást nem halva született ötlet volt a részéről. Noha egy film alapján nehéz ítélni, rendezői debütálása, a Vészjelzés című mozifilm biztató. Az alkotás apró hibáitól eltekintve megállja a helyét. Ráadásul olyan látványelemeket alkalmaz, amin sokszor tapasztalt filmesek is elhasalnak.

Őszintén szólva kicsit aggódtunk. Zoë Kravitzet sokan mindig is tehetségesnek tartották, filmes, zenei és üzleti körökben egyaránt mozog, mégis az évek során nem tudott még egyik területen sem letenni olyat az asztalra, amivel beírta volna magát az igazán nagy nevek közé. Színészként mindig picit kevésnek hat, pedig jó alapokkal (örökölve anyai ágról) rendelkezik, miközben zeneileg sem rossz amit alkot (Lenny Kravitz génjei kiütköznek), de ez esetben sem tudja az igazán erős alkotókat felülmúlni. 

Sosem gondoltuk volna, hogy végül egy harmadik művészeti ágban, a filmrendezésben derül ki, hogy tehetséges. Persze első rendezése alapján dőreség lenne ennyire előreszaladni, de a Vészjelzés egy jól kialakított mű, markáns rendezői kézjeggyel, így némi gyakorlás és formálódás után lehet, hogy akár igazán nagy mozis sikereket is köthetünk majd Kravitz nevéhez.

A film (aminek angol címe Blink Twice) már elég sokat sejtet a trailerben is. Van két lány, akik elmennek egy milliárdos szigetére, ahol végtelen bulizás várja őket, majd arra eszmélnek, hogy valami nem jó, mintha elfelejtenének dolgokat. A helyzet akkor válik igazán bajossá, amikor a főszereplőnk, Frida (akit Naomi Ackie alakít) legjobb barátnője, Jess (Alia Shawkat) eltűnik. Frida meg akarja menteni Jesst, közben pedig összefog más szigetlakókkal, akikkel sötét titkokat fedeznek fel. 

Műfaját tekintve szinte minden oldalon mást találni. Van, ahol misztikus thrillernek jegyzik a filmet, másutt pszichothrillernek, de krimiként is definiálják. Mivel keveri a pszichotikus hatásokat és a megmagyarázhatatlan fantáziaelemeket, így talán mindegyik ponton megállja a helyét (bár kriminek azért elég sovány lenne). Ez a fajta keverék nehezen megvalósítható, sokszor láttunk már olyan eredményt, amely végül vagy átcsap horrorba, vagy visszazuhan a nyers thriller világába. De nem ez történt. 

Minden a helyére kerül

Zoë Kravitz megtartotta a stílus jellemzőit, a misztikumot, a pszichotikus hatásokat, és a film befejeztével sem mondanánk azt, hogy kiesett volna a műfajból. Épp ezért csupán azoknak ajánljuk, akik valóban felkészültek a keményebb jelentekre, mert hiába nem egy végeláthatatlan vérengzés a film, egy-két snitt miatt valóban indokolt az a 18-as karika. Viszont ezekből is pont annyi van, amennyi feltétlen kell, hogy bizonyos karaktereket meg tudjon utáltatni a film, miközben kirántja a nézőt az addig felépített, kellemes komfortzónából.

A történet nem bontakozik ki gyorsan, de a lassú építkezés sem feltétlen igaz rá. A felvezetés pillanatok alatt megtörténik, amit elsőre furcsálltunk, de a film végére ez is értelmet nyer, innentől viszont időbe telik, mire az egyre sokasodó jelek átbillentik a helyzetet mesésből baljósba. Onnantól már minden gyorsan bekövetkezik, egyre több nyomot hagy el és magyaráz meg az alkotás, végül minden szálat elvarr, mindent a helyére tesz. Akadnak kiszámítható és meglepő fordulatok. Van, amit már a film elején tudunk, de olyan is akad, amire nem számítunk egészen az utolsó percekig. 

Ez azért is jelentős, mert nem B kategóriás filmek játékával él, hogy 3-4 apróbb utalásból rakja össze a képet, de nem is bukik bele a túlvállalkozó A-s alkotások ambícióiba, ahol érthetetlen, csonka eredmény születik. Tucatjával vannak vizuális és verbális sejtetések, vészjósló kameramozgások, rendezői és dramaturgiai elővetítések, fogások. Rengeteg filmet láttunk már belebukni ezek hiányába, esetlenségébe vagy eltúlzásába, a Vészjelzés azonban megugorja a szintet.

A dialógusok olykor egyszerűek vagy nyersek, máskor célratörőek. Nincs túlbeszélve a film. Néhány karakterközi interperszonális kapcsolat alakulása azért elég furcsa, de ezt betudtuk a történetben kialakuló „szükség nagy úr” helyzetnek.

Kravitz nem stílusújító, de amit rendezőként tesz, az működik. Rengeteg erős képe, ötlete és megvalósítása van, nem bukdácsol a film. Látszik, hogy pontosan tudja, mit akar közölni, és meg is valósítja a koncepciót, annak néhol egyszerű, máshol furcsa valójában. Mindössze a film legvégén van egy felgyorsított hatásmechanizmus, néhány túlságosan belassított férfi karakter, pár indokolatlan monológ, ami szerencsére nem teszi tönkre az atmoszférát.

aki számos technikai bravúrt hajt végre. Nem csupán a térrel játszik, és a térben való elhelyezéssel, figyelemtereléssel. Sokszor szándékos fókuszcsorbítást kapunk a történet és a láttatni kívánt hatás alátámasztására. Különféle korszakok filmes technikáit vegyíti, miközben nem esik szét vizuálisan a mű, bár a tökéletes egységesség sincs meg. Szerencsére még a tűréshatáron belül van a sokrétűség.

A zene Chanda Dancy munkája, bár legtöbbször csak partizenék és ambienthatások váltakoznak. Kevés kiemelt zenei téma van, még kevesebb, amely emlékezetes lenne (egy visszatérő, maradandó azért hallható). Épp emiatt teljesen belesimul, néhol talán el is vész a filmben a zene.

Nincs elég tér, sem elég idő

A karakterek zöme egyszerű. Egy, legfeljebb két jelentős tulajdonságuk van a két főszereplőt leszámítva, akikről az idő múlásával néhány mélyebb réteg is kiderül, de az sem sok. A motivációk néhol hiányosak, de nem bántóan. Kravitz igyekezett karaktereiben a bűnösök és áldozatok szinte minden fajtáját bemutatni. Bűnükhöz méri büntetésüket is, ami kicsit valótlan hatást kelt, de rendszere átgondolt. Ami némi gondot okoz, hogy 100 percben ennyi karakterre nincs feltétlen elegendő idő, főleg hogy szinte végig majd 10 színész van konstans a vásznon, így pár szerepet összecsaptak, néhányukat meg ki is lehetne írni a történetből, és szinte nem is venné észre a néző. 

bár Naomi Ackie és Channing Tatum azért kap néhány erősebb jelenetet, ahol kibontakozhatnak. A többi színész közül Kyle MacLachlan és Alia Shawkat mutat még néhány hatásos pillanatot, de ezek zöme elhanyagolható, elvész a film egészében. A karakterek többségénél az a társadalmi probléma dominál, hogy egy olyan világban, ahol mindenki „különleges”, a különlegesség elkezdi lényegét veszíteni. 

Összességében a Vészjelzés (Blink Twice) egy jól átgondolt thriller, aminek legvégéig alig lehet logikai hibát találni. Noha néhány felesleges karakter és fejleszthető vizuális ötlet azért maradt, plusz egy-két fiziológiai dolog is erősen megkérdőjelezhető, Zoë Kravitz rendezői debütálása végeredményben meggyőző. Bár vőlegénye, Channing Tatum játssza a főszerepet, nem érződik, hogy kapcsolatuk negatívan befolyásolta volna a filmet. Mindenkinek nem tudjuk ajánlani, mert akadnak benne durva, terhelő jelenetek, aki viszont ezen túllendül, és kedveli a thrillerek világát, annak érdemes lehet megnézni Kravitz első filmjét.

7,5/10