Érdekes, kimondottan aktuális film került a mozikba, ami egy olyan lehetséges jövőt fest a társadalmunknak, ami közelebb lehet, mint gondolnánk. A napjainkban játszódó aMItől félsz című sci-fi horror baljós képet fest arról a világról, ahol a mesterséges intelligencia leszakad az emberről, felülkerekedik rajta, egyszerre óvja, manipulálja, miközben igyekszik mindent megtanulni tőle, amit csak lehet.

Rögtön felmerül a kérdés, hogy miben új az alkotás, hiszen lényegében erről szól sokkal összetettebb és kibontottabb módon a Terminátor, a Mátrix és számos hasonlóan közismert alkotás története. Az aMItől félsz egy dologban üt el tőlük: megmutatja, hogy az egyszerűnek tűnő, mindennapi életet segítő technológia miként tudja pillanatok alatt átvenni a kontrollt, miközben nem is olyan biztos, hogy a folyamatosan fejlődő mesterséges intelligenciának szüksége van emberi hibára ahhoz, hogy öntudatra ébredjen, és veszélyforrássá váljon.

Egy lépcsőfokot látunk, ahol a jelenben szépen lassan átbillen a világ a mesterséges intelligencia kezébe, ráadásul nincs is szükség ehhez olyan látványos kitörésre, hogy egy T-800-as döntsön le házakat, vagy épp az emberek felperzseljék az eget. Mindezt egy egyszerű család hétköznapjaiba beépítve láthatjuk, némi jól ismert Blumhouse-effekttel megszórva pedig meg is születik egy olyan sci-fi horror, ami talán aktuálisabb, mint valaha.

Nem volt választás

A történet nem túl bonyolult, mindössze 86 perc alatt kibontakozik és lezárul. Curtis (John Cho) egy menő marketingcégnél dolgozik, és egy technológiai vállalattal akarnak közösen dolgozni. A cég be akarja vezetni új gyártmányát a piacra, amit AIA-nak neveznek. A mesterséges intelligencia messze piacvezető, a képességei minden más technológiát felülmúlnak. Hihetetlen sebességgel tanul, alkalmazkodik, miközben emberi viselkedésmintákat mutat, így közel kerülhet mindenkihez.

A cég Curtis családjának is ad egy ilyen gépet, a családapának pedig főnöke parancsa miatt nincs túl nagy beleszólása a dolgokba. Felesége, Meredith (Katherine Waterston) idegenkedik AIA-tól, így csak részleges hozzáférést enged az életükhöz a kezdetekben. Ennek ellenére az MI szinte pillanatok alatt belopja magát mindenki szívébe, a család támaszkodni kezd rá, majd szépen lassan különböző eszközöket felhasználva átveszi felettük az uralmat, legyen szó kedvességről, manipulációról vagy épp zsarolásról. 

így szinte hiányérzet nélkül vezeti végig a nézőt a filmen, nagyjából pár nap eseményeit bemutatva. Chris Weitz rendező, aki a forgatókönyvért is felelt, sikeresen elkerülte a legtöbb logikai buktatót, ami az ilyen típusú filmeknél előkerül. Azért marad néhány megválaszolatlan kérdés, de nagy gond nincs a sztori felépítésével.

Az alkotó, aki eleinte komédiákkal (Amerikai pite, Mennyé má!) vált ismertté, később átnyargalt a nagy hollywoodi filmek világába (Az arany iránytű, Alkonyat), az elmúlt időszakban erős lelki drámákon (A kertész) és komoly thrillereken (A végső hadművelet) dolgozott, most pedig a horror műfajában debütált. De nem tört bele a bicskája a műfajba (bár nem egy vérfagyasztó filmről beszélünk), amit az is jól mutat, hogy a produkciót nem más producerelte, mint a Blumhouse alapítója, Jason Blum.

A semlegességre alapoz

A film nem sorolható a vizuálisan úttörő alkotások közé, az operatőri munka sem kiemelkedő, de legalább nincsenek hibák. Javier Aguirresarobe tisztes munkát végzett a kamerák mögött, és Priscilla Nedd-Friendly, illetve Tim Alverson is helytálltak a vágóasztalnál. A zene is inkább aláfestő, mintsem különleges, így nagy valószínűséggel nem fogunk emlékezni Alex Weston betéteire.

Összességében az egész filmre ez a jellemző. Annyira érződik az erőteljes rendezői és produceri koncepció, hogy mindent középen tartottak, nehogy bármerre is eldőljön az alkotás, ami végeredményben egy kimondottan átlagos filmélményt nyújt, de leginkább a történet és annak aktualitása, illetve a színészek viszik el a művet a hátukon.

John Cho kicsit semleges, de mindent összevetve elfogadható alakítást hoz, míg Katherine Waterston hullámzik a kicsit túljátszott és az igazán szép pillanatok között. A gyerekszínészek is helytállnak, Lukita Maxwellnek pedig szintén jut pár szép momentum. Feltűnik még a vásznon Ashley Romans és David Dastmalchian is, akik csupán pár jelenetet kaptak, de azt remekül és hitelesen hozzák,

Mindent összevetve az aMItől félsz tisztán közvetíti azt, amit a rendező üzenni akar vele. Átjön a gondolat, a disztópikus jövőtől való félelem, miközben megmutatja, van-e egyáltalán alternatíva, és mi sodorhatja az embert a kiszolgáltatottságba. Számos morális kérdést vet fel, amikre válaszokat is ad (ahol létezik rendes válasz), így nem állíthatjuk, hogy végül hiányérzet marad a nézőben.

Nem az évtized filmes alkotása, inkább egy olyan társadalmi probléma művészeti megközelítése, ami kiemelten aktuális. Bár a kifacsart eredménnyel feltehetően sok szakértő nem ért egyet, a filmbéli végkifejlet pedig még inkább elferdíti a dolgokat, ez is egyfajta interpretációja annak a mindennapi félelemnek, ami sokakat átjár a fékezhetetlen technológiai fejlődés miatt.

7/10