Hol van még a karácsony… de azért már ömlik ránk a „pirosaranyos” hangulat. Persze nem a paprikakrémes, hanem a száncsengős, a hohohohósan mikulásos. A filmipar a Netflixen a Jövő karácsonykor című románccal ismét arra tesz kísérletet, hogy szívünket az ünnepekhez közeledve árassza el a szeretet, igaz, ezúttal inkább csak mosolyt csal az arcunkra – és nem azért, mert ez a film vígjáték volna.

Egyszer, talán egy messzi-messzi galaxisban majd olyan is lesz, hogy egy amerikai karácsonyi film nem Chicagóban játszódik. Ezt mi, földi halandók ugyan aligha éljük meg, és lehet, már ember sem lesz a földön, de Chicagóban novemberben, decemberben akkor is égnek majd a karácsonyi izzók. 

Mert tényleg, egyszer valaki megmagyarázhatná már, hogy miért Chicagóban forog a legtöbb karácsonyi film, de azt meg be kell vallani, hogy ennyi ránk löttyintett romantikus film után kicsit már hiányozna is, ha két szerelmes szív nem éppen a tűzőrzők törzsének földjén, a potawatomik szeles városában, a vad hagymában, vagyis Chicagóban találna egymásra. 

Vágyunk, vágyunk, persze… igaz, nem feltétlenül olyanra, amilyennel a Jövő karácsonykor megkínál minket. Mert ebben a történetben lakozik némi sterilség, mesterkélten művi, rákényszerítetten LMBTQ-píszí, valamint az is feltűnő, ahogyan a filmipar alkotói nemhogy átesnek a ló másik oldalára, de a lovat sem nagyon képesek megülni.

Mitől lenne romantikus?

Ezúttal azzal gyengítik a filmes élményt, hogy a főszereplők kivétel nélkül afroamerikai, cubanamerikai, lantinoamerikai színészek, az antagonisták, az alkoholisták, a svindlerek pedig főként euromerikaiak. Ez nyilván nincs így a valóságban, ahogyan mindezt fordítva sem állíthatnák, és éppen ettől válik érthetetlenné, hogy akkor ebben a filmben miért alakult így. Ezúttal jelzem az alkotóknak, hogy egy történet nem attól lesz érdekes vagy egyedi, ha a mindennapitól eltérőt mutat, ábrázol, hanem attól, ami és ahogyan velünk, emberekkel történik. Mert jól vagy rosszul bánunk a másikkal, mert felkelünk, alszunk, megyünk át az életen. 

Miközben azzal nincs gond, ha egy történet főszereplői kizárólag az Egyesült Államok afroamerikai közösségének tagjai közül kerülnek ki, mert minden, amit látunk, velük történik. Legyen így. És azzal sincs gond, ha ezt meghintik nem kevés LMBTQ-val, mert ha a valóság ilyen, akkor a történet is legyen ilyen. Csakhogy ez nyilvánvaló fikció, mármint a film története, és ez a fikció olyan világba röpít el minket, amely ennyire sterilen és píszín azért nem létezik.

Ezzel csak arra szeretnék utalni, hogy ha egy romantikus történetet ennyire eltolunk egy képzelt világba, senki ne csodálkozzon azon, ha a szándék, nevezetesen az, hogy szívünket az ünnepekhez közeledve árassza el a szeretet, nem ér célba. Így csupán egy elképzelt történetet látunk, és nem értjük, hogy miért nem lehet ezt úgy megírni, hogy hihető is legyen.

Karácsonykor mindent lehet?

A történet amúgy a vágyakról szólna. Az egymásra találás útjairól, az ideák és a valóság közti távolságról. Adott egy lány, Layla (Christina Milian), aki karácsony előtt néhány nappal a repülőtér várójában összefut egy férfivel (James / Kofi Siriboe), és ha nem lenne barátja, akit szeret, még az is lehet, hogy összejönne vele. Így csak abban állapodnak meg, hogy amennyiben egy év múlva, karácsonykor a lány is egyedülálló volna, találkozzanak a Pentatonix hagyományos ünnepi koncertjén. 

Aztán eltelik egy év, és mit tesz forgatókönyvíró… a lány éppen karácsony előtt jön rá arra – hamarabb érve haza a munkából –, hogy a barátja megcsalja. Vagyis immár minden – szomorúság, remény és esély –  adott arra, hogy hősnőnk odaérjen a Pentatonix koncertjére, ahol talán éppen vár rá az egy évvel ezelőtti sármos férfi.

A gond csak az, és ezt a filmrajongók nagyon jól tudják, hogy karácsony előtt egy nappal egy dolgot biztosan nem lehet megvásárolni: azt, amit szeretnénk. Vagyis nemhogy Turbo Mant (kitalált hős az 1996-os Hull a pelyhes filmben), de Pentatonix-jegyet sem.

Lyla ezért segítséget kér egy ügynökségtől, ahol Teddyt (Devale Ellis) osztják be mellé, hogy segítsen neki jegyet találni, hogy Layla esélyt kapjon a szerelemre. Nem mintha nem mehetne oda jegy nélkül is a bejárathoz, ahol James talán várja, hiszen az meg már mennyire lovagiatalan lenne, ha a tömegben kellene James nevét kiabálnia. De ezen a triviális megoldáson gyorsan át kell siklani, különben a Jövő karácsonykor története igencsak rövid film volna.

Talán ezért is lesz minden olyan erőltetett és sablonos ezt követően. És talán ezért tettek bele egy komplett drag queen-vetélkedőt is, mert azt hitték, hogy ettől a romantikus történet még hihetőbbé válik.

Nos nem, de ez a film már ilyen lett. És hiába próbálták a történetbe cipőkanállal belepréselni az amúgy tényleg világhírű acappella együttes, a Pentatonix tagjainak minden jelenlétét és néhány fontosabb dalát, ettől az egész még inkább kényszerűvé, erőltetetté, sutává vált.

Teddy és Leyla meg… nahát, mit tesz megint a forgatókönyvíró, egyre közelebb kerül egymáshoz. Ezek szerint ilyen könnyű volna kilépni egy hosszú kapcsolatból, ahogyan az Laylával megesik? Lám, ez történik, ha karácsonykor szembejön velünk a szerelem, persze Chicagóban…

Ettől függetlenül a Jövő karácsonykor nézhető, ünnepi süteménykészítés közben kifejezetten hasznos élmény lehet, főleg akkor, ha ügyelünk arra, nehogy miatta elszámoljuk, elmérjük a hozzávalók arányait.

És ha valamiért úgy éreznénk, hogy ezt a filmet eltehetjük jövőre is… sebaj, elvégre a címe is kész predesztináció: Jövő karácsonykor.

4,5/10