Kicsit sem túlzunk, ha azt állítjuk, hogy Paolo Sorrentino a nagy itáliai elődök, Federico Fellini és Michelangelo Antonioni méltó örököse. A rendező új filmje, a Parthenopé – Nápoly szépe a 2024-es év egyik legkiemelkedőbb filmes alkotása. A premier előtti vetítésre félve ültünk be,  nem okoz-e  ez alkalommal csalódást az Oscar-díjas maestro. Nem okozott, a recenzens töredelmesen bevallja, hogy dicshimnusz következik. Annak megírását követően pedig azonnal jegyet vált, hogy újra megnézhesse az olasz rendező legújabb filmjét. Persze nem kéjvágyból, ahogy a film kéjenc érseke tenné.

A szerelem következményei megjelenése, tehát 2004 óta biztosan eseménynek számít, ha Paolo Sorrentino új filmmel jelentkezik. A rendező A nagy szépség (2013) című alkotásával örökre beírta magát a filmtörténelembe. De láttunk már karón varjút, az Oscar-díj sokakat megrészegít, kártékonyan hat az újabb alkotásokra, mindez azonban az olasz mesterre nem igaz. Tudjuk, hogy a legrangosabb elismerés után is kiváló filmeket készített. A Parthenopé – Nápoly szépe pedig remekül illeszkedik a sorba. Brilliáns alakításokban és gyönyörű képekben bővelkedő, katartikus, a szívre és az észre egyaránt ható filmet kapunk tőle. 

Óda a szépséghez

De ki az a Parthenopé? Ő az egyetlen, akit a szirének közül név szerint ismerünk. Tetemét állítólag Nápoly közelében vetette partra a tenger, sírját sokáig kultikus tisztelet övezte. A szirének egy tengerszoros partján tanyáztak, és bűvös, ellenállhatatlan énekükkel minden hajóst a partra csaltak, hogy megöljék őket, és kiszívják a vérüket. A homéroszi eposzokból ismert Odüsszeusz úgy menekült meg előlük, hogy Kirké tanácsára embereinek fülébe viaszt dugott, magát pedig az árbóchoz köttette, hogy biztonságban meghallgathassa híres énekeiket. A kudarc miatt a szirének tengerbe ölték magukat, és ott sziklaszirtekké változtak.

A végtelenül leegyszerűsített történet szerint 1950-ben Nápoly egyik villájának tengeröblében, a vízben születik meg a mi filmbéli Parthenopénk (Celeste Dalla Porta), akinek évtizedeken átívelő élettörténetét követve olyan helyekre és emberekhez jutunk el, ahová és akikhez a hétköznapi halandók szinte soha:

az amerikai író (Gary Oldman), az öntelt püspök, a kiégett színésznő, a maffiózó, a nápolyi arisztokrácia vagy a saját főnöke, a zárkózott antropológiaprofesszor kivétel nélkül megnyílnak neki. De ennél sokkal többről van szó. 

Aki csak egy kicsit is rendesen figyelt, tudja jól, hogy Woody Allen Manhattan című filmjével nem vall szerelmet New Yorknak, bármenyire is szeretnék velünk elhitetni. Másoknak vall szerelmet, de ezt most inkább hagyjuk. Az olasz alkotó új filmjéről szóló beharangozók is (csalfa módon) rendre megjegyzik, hogy a Parthenopé – Nápoly szépe szerelmeslevél, óda a rendező szülővárosához. Kétségtelen, hogy Nápoly nemcsak háttérként, hanem önálló entitásként is fontos, központi szerepet tölt be, de ha valamihez szerelmeslevél vagy óda Sorrentino alkotása, akkor nem máshoz,

Óda ahhoz a földöntúli szépséghez, amelynek közelségére mindannyian vágyunk. Sőt! Sorrentino szinte tételesen ábrázolja a szépséget, amely magával ragad, megkísért, öngyilkosságba hajszol, őrületbe kerget, megront, felemel, egy életen át boldogít, a jelen pillanat megélése és a metafizikai megoldások felé vezet, vagy csak egyszerűen életben tart bennünket. 

A nagy szépséghez írt óda csak a film egyik mélyrétege, kiadós ízelítőt kapunk gyászból, elmúlásból, szerelemből, a nápolyi szegénynegyedből, a rendezőtől megszokott elvont és éteri figurákból… Ha már figurák! Röviden érdemes szót ejtenünk a színész alakításokról is. Hibátlanok.

Jó, azért Sorrentino kontaktlencséjén keresztül Nápoly sem semmi, mert miközben jövünk ki a moziból, álmodozva kutatjuk, hogyan juthatnánk el a legolcsóbban és leggyorsabban a mediterrán kikötővárosba. Télvíz idején nem is olyan nehéz eljátszani a gondolattal, hogy jövő nyáron akár már mi magunk is szárítkozunk a Nápolyi-öböl egyik sziklaszirtjén. Kiadós fürdőzés, kagylók és némi prosecco elfogyasztása után.

Falatnyi bikini, blaszfémia, tárgyiasítás

Biztosan születnek majd olyan lekicsinylő kritikák is, amelyek szerint a direktor nem tett mást, mint közel két és fél órán át filmezett egy bikiniben ide-oda szaladgáló fiatal lányt. Lesznek olyanok is, akik (talán a film megtekintése nélkül) majd azt mondják, hogy a nők tárgyasítását, semmitmondó, elvont és abszurd jeleneteket láthatunk. Tévednének, hiszen egy erős, céljait megvalósítani képes, önálló, az élet értelmét nagy erőkkel, szabadon és bátorsággal kereső nőt figyelhetünk meg a vásznon. 

Igen, olykor végtelenül abszurd helyzetekben is. Például akkor is, amikor tudatosan enged

De manapság tényleg olyan abszurd, hogy valaki enged a gonosz a csábításának? Lesznek olyanok is, akik majd ismét blaszfémiát kiáltanak, de a rendező Ifjú pápa című sorozata után már nem valószínű, hogy hangjuk messzire elér. Páran hatásvadásznak vagy épp giccsesnek fogják tartani az alkotást, de Parthanopéhez először hatalmas szívet kell növesztenünk, majd tudnunk kell, hogy Sorrentino maestro agyafúrt fickó, nagyon ravasz, játszik velünk. Önző figura, aki csak azt mutatja meg, amit ő maga is minden egyes pillanatban szemlélni szeretne. Két lehetőség áll fenn: engem is megvezetett, vagy nagy elődeiből merítkezve korszakos zsenivé érett.

10/10